Az első levél hat évvel ezelőtt érkezett Franciaországból az enesei Niederhoffer családhoz. A Montbeliard-ban élő Monique Hiller írta, akitől édesapja halála előtt sajátos testamentumként azt kérte, keresse meg Niederhoffer Ottót, azt az 1956-ban alig 18 éves magyar menekült fiút, vagy ha már nem él – miként ez történt –, a leszármazottjait, akit annak idején házukba fogadtak, bádogosműhelyükben inaskodott és szinte családtagként élt velük mindaddig, amíg 1959-ben a honvágy, édesanyja hiánya hazahozta. A levélváltást látogatások követték, majd egy különös meghívás.
– Felajánlották, utazzak el hozzájuk, ismerjem meg azt a várost, azt a házat, ahol nagyapám ötvennégy évvel ezelőtt lakott, nézzek körül abban a műhelyben, ahol dolgozott. Ismerjem meg életének azt a részét, amiről bizony addig alig hallottam, alig tudtam valamit – mesélte Niederhoffer Ádám, aki nemrégiben tért haza egy nem mindennapi családtörténeti kalandozásról. – Nagyon megható volt, amikor Monique átadta nekem nagyapám évtizedekig őrzött iratait: útlevelét, igazolványát és a naplót, amit kint tartózkodása alatt vezetett. Abban a szobában laktam, amit annak idején ő alakított ki magának, láttam a műhelyt, a szekrényt, ahol a ruháit tartotta, a szerszámokat, amikkel dolgozott. Hihetetlennek tűnt ez az egész, hogy szinte a maga valóságában élhettem át a múltját, az ő élményeit. Meghatottan olvastam feljegyzéseit, amikor ötvenhat novemberében leírja, hogy négy társával a jobb világ reményében szöktek Nyugatra, beszámol az első idegenben töltött karácsonyról és arról is, miként kezdte gyötörni a honvágy alig néhány hónap után.
Niederhoffer Ádám meghatottan vette kézbe nagyapja ötvennégy évvel ezelőtti útlevelét, naplóját, amit nemrégiben a francia Montbeliard-ban kapott ajándékba. Az enesei fiú családtörténeti látogatásáról a helyi újság is beszámolt (a kis fotón). A cikk tulajdonképpen Monique Hiller múltidéző vallomása, amelyben boldogan nyugtázza: teljesítette édesapja végakaratát. Fotó: H. Baranyai Edina
|
Megindító és jó érzés volt hallgatni, ahogy Monique felidézte nagyapámmal – akit rövid idő után testvérükként szerettek – kapcsolatos emlékeit. Elmesélte, hogy az évek során gyakran elővette ezeket az iratokat, fényképeket, képeslapokat és bizony olyankor elpityeredett. Beszélt arról is, hogy a papa a legkisebb lánytestvérükkel – aki akkor került első osztályba – tanult meg írni franciául, és sokat játszott velük.
Megemlítette, hogy egészen a hetvenes évek elejéig leveleztek, aztán a kapcsolat valami miatt megszakadt. Ezért volt nagy öröm számukra és számunkra is, hogy néhány éve egymásra találtunk… Nagyon büszke vagyok a nagyapámra, valami különleges varázsa lehetett az ő egyéniségének, ha az ottaniak még ennyi év után is így éreznek iránta, ilyen szeretettel emlegetik. Hihetetlen jó érzés, ahogy utána és hozzá hasonlóan, gyermekükként szeretnek engem is.
Ádám boldogan őrzi, dédelgeti magában ezt az örökséget. Örül annak, hogy nagyapja ilyen mély nyomokat hagyott kintléte alatt. Örül annak is, hogy a Montbeliard-ban töltött idő alatt majdnem mindent megértett abból a csendből, amivel a családi krónikában azt az ötvenhat utáni néhány évet letakarták.
