A nemzetet fenyegető csapdák

Sütő Gábor (nyugalmazott nagykövet, közíró) politikai-társadalompolitikai tanulmánya:

"Kellő alázattal és méltósággal, ahogy illik hozzánk, mondjuk ki, minden kétely és bizonytalanság eloszlott: győztünk!" – jelentette ki a miniszterelnök, amikor véglegessé vált, hogy a nyílt külföldi támogatást élvező, magát baloldalinak feltüntető „egyesült” ellenzék nemcsak közelébe sem került a beharangozott kormányváltásnak, hanem a Fidesz-KDNP, a demokratikus jobboldal, ismét kétharmados, ha pedig az eredményével a Jobbikot, a radikális jobboldalt is ideszámítjuk, a nemzeti oldal az Országgyűlésben a háromnegyedesnél is nagyobb győzelmet aratott. Több mint különös, hogy a választás e vonatkozásáról senki nem beszél. Sem a győztesek, sem a vesztesek, pedig éppen ez a lényege. Egymás után másodszorra is sikerült háttérbe szorítani a hazafiatlan álbaloldali és neoliberális erőket, amelyek önző érdekeiket követve, idegen gazdáik szolgálatában tönkretették az országot és ezúttal is további pusztításának programját hirdették.
E tény felülír minden alább következő bíráló megjegyzést, bár nem teszi azokat tárgytalanná.
Az említett különös jelenség ugyanis baljós jel. Nyílván más és más okból, de a nemzeti oldal győzelme mintha mindegyik felet zavarná. Az ellenzék oldaláról még csak érthető. De a győztesek miért hallgatnak róla? Pedig tudják önmagukról és egymásról, hogy hova tartoznak.
Avagy mi tudnánk rosszul?
Nem valószínű, hiszen a Jobbik politikájának nemzeti irányultsága tagadhatatlan és vitathatatlan.
A Fidesz-KDNP irányvonalában is inkább a nemzeti törekvések uralkodnak. Ezért a jelen elemzésben eltekinthetünk attól, hogy maga a Fidesz hatalmas gyűjtőpárt, s bőven vannak tagjai, akik hűek a párthoz, de megnyilvánulásaik alapján nem sorolhatók a nemzeti vonalhoz, vagy olyanok, akiket a sajtó megkülönböztet és „emberarcú fideszeseknek” nevezett el.
Ha az értékelésünk nem áll messze a valóságtól, mindegyik párt tudja azt is, hogy az eredmények négy évre az Országgyűlésnek erős nemzeti jelleget kölcsönöznek. Ám kívülről úgy tűnik, ez sem lelkesíti őket különösebben. Egy szó sem hangzott el róla, sem kormánypárti, sem ellenzéki részről. Pedig éppen ez az, ami nagyon fáj az ellenzéknek, mindenekelőtt a hazai rasszista zsidó szervezeteknek és Izraelnek, ezért aztán az őket pártfogoló, de inkább kiszolgáló Európai Uniónak és az USA-nak is. Nyíltan azonban ők sem merik megnevezni e számukra szörnyű tényt, támadni is csak ki nem mondva, közvetve merik, pl. azzal, hogy – a belügyeinkbe beavatkozva, a saját közvéleményüket pedig lelkiismeretlenül becsapva – szélsőségesnek, neonácinak minősítik a Jobbikot, sőt a betiltását követelik a kormánytól. A rasszista zsidó vezetők pedig felelőtlen és méltatlan állampolgárokként viselkednek, amikor a Jobbik erősödését az állítólagos magyar antiszemitizmus növekedéseként állítják be, s vádlón és panaszosan világgá kürtölik.
Mi azonban semmi veszélyt ne lássunk a nemzeti oldal erősödésében, mert azt jelenti, hogy jó irányba tartunk. Emlékezzünk rá, a történelemben eredetileg csak nemzeti oldal létezett. Az oldalakra osztódás a nagy francia forradalom után jött létre, amikoris megjelent a nemzeti vonaltól elkülönülő baloldal. Ezt követően a nemzeti vonal mellett kitartókat nevezték el jobboldalnak, de nem maga a nemzeti oldal hívta így önmagát. Ha tehát ma jobbra tartunk, ez azt jelenti, hogy a nemzeti oldal erősödése megy végbe, magyarabbakká válunk, hogy ismét azok legyünk, akik voltunk: se nem jobboldaliak, se nem baloldaliak, hanem magyarok.
        Éppen ennek okán kell egyértelműen tudatosítani a nemzeti oldalon azt, amit a következő négy évben mindvégig szem előtt kell tartani: akárcsak a 2010-es kétharmadot, a 2014-est is a választók, a magyar nemzet, nem pedig valamely párt aratta, s a győzteseket a saját szolgálatára választotta meg. Az újraválasztott miniszterelnök fent idézett szavai minden bizonnyal éppen azt tanúsítják, hogy ő – de nyilván nagyon sokan mások is – tisztában vannak ezzel. A győzelem utáni legelső megnyilvánulásában ezért szólt az alázatról; azzal a nemzettel szembeni alázatról, amely a győzelmet aratta. Szavaiból kiérződött, ez egyben annak felismerését is jelenti, hogy a Fidesz-KDNP még nagyobb felelősséget vállalt magára, mint 2010-ben. A „Folytatjuk” egyszavas választási programra ugyanis a bizalom kifejezése volt a kétharmad elfogadó válasza; jövőkép felvázolása nélkül is bíztak a kormánypártokban, remélve, hogy minőségileg magasabb szinten folytatják a magyar érdekek és értékek védelmét. Ezért az alázat helyénvaló.
Megállni tehát nem lehet: felelősséggel kell bizonyítani, hogy rászolgáltak a bizalomra. Közvéleményünk nem csak reméli, el is várja, hogy e felelősség történelmi eredményekhez vezessen. Ennek szellemében úgy igazságos, ha azt is leszögezzük, hogy a kétharmados választási győzelem megismétlése egyben a Fidesz-KDNP elismerendő politikai teljesítménye is, függetlenül attól, hogy 1998 óta a legkevesebb szavazattal sikerült. Ez utóbbin mégis mindenkinek el kell gondolkodnia. Merthogy e körülmény úgyszintén arra utal, hogy a kétharmadot végső soron a választók és a kormány közösen érték el, ezért, a szavazatcsökkenést látva, a következő négy év kormányzásának mindvégig a nemzeti oldal pártjai közötti együttműködés kialakításának és biztosításának kell elsőbbséget adnia minden egyéb meggondolással szemben. Az etekin-tetben vegyes tapasztalatok láttán azt is mondhatnánk, hogy mindennel és mindenkivel szemben. Tisztességtelen külföldi bírálóinkkal, „szövetséges ellenségeinkkel”, az ellenzékkel és méltatlan állampolgárainkkal szemben egyaránt. Ez annál inkább szükséges, mivel a támadásaik nemcsak nem szűntek meg, hanem élesednek.
A Gyurcsány-Bajnai-Mesterházy trió és a hozzájuk húzó Schiffer, valamint az EBESZ, egymást utánozva azóta is azt szajkózza, hogy a választójogi törvény „jogosulatlan” előnyöket biztosított a Fidesznek. A törvényi rendelkezések azonban az égvilágon semmit sem értek volna, ha a választók nem szavaztak volna a Fideszre és a Jobbikra. Másrészt e rendelkezések messze nem biztosítanak annyi előnyt a győztesnek, mint az angol, vagy az amerikai választási rendszer, de a bírálók ezt elhallgatják, s tisztességtelenül próbálják ellenünk hangolni a világközvéleményt. Harmadrészt, a választójogi törvény teljes egészében ismert volt minden párt előtt, felkészülhettek rá. Nem a Fidesz hibája, hogy az izraeli Ron Werber tanácsadójuk szellemében a gyűlöletkeltésre és nem a szavazatnyerésre összpontosítottak. A Ron Werber irányította gyűlöletszítást olyan szintre emelték, hogy tulajdonképpen segítettek a Fidesznek az újabb kétharmad elérésében. A választók előtt ugyanis még világosabbá vált, hogy kik ők, és mit akarnak. Úgy látszik, Werber személyében rossz lóra tettek, hiszen mégsem feltételezhetjük, hogy készakarva, titkos cinkosként segítette elő a Fidesz-KDNP győzelmét. A törvény egyik szereplőnek sem nyújt intézményesített előnyt, s önmagában egy választójogi törvény nem is elég rá, hogy egy párt kormányra kerüljön, mint ahogy arra sem, hogy kormányváltást érjen el. Alaptalanok azok a panaszok is, hogy „lejtett a pálya”, vagy „ellenszélben kellett” haladni, és így tovább. A Fidesz-KDNP és a Jobbik is ugyanazon a pályán, ugyancsak ellenszélben haladt; a választási kampánynak ez a logikája. A gyengeség jele, ha valaki ezeket hozza fel veresége mentségéül. Mint ellenzék is megbuktak, de lesz rá újabb négy évük, hogy beletanuljanak. 
Mindez jelzi azt is, ami senki számára nem újdonság: csapdákkal lesz tele az út, amelyeket nemcsak a hazai és a külföldi ellenzék állít fel, hanem lesznek – sőt máris készen állnak – maguk a kormánypártok által létrehozott nem kevésbé veszélyes öncsapda-helyzetek is. Sokkal több, mint amennyit itt fel tudnánk sorolni. E csapdák nemcsak a kétharmadot, hanem a nemzetet is fenyegetik. Ezért remélhetőleg nem haszontalan áttekinteni a legnyilvánvalóbbakat.
        Mivel azonban az érted haragszom, nem ellened szellemében fogant bírálatok is indokoltak, minden félreértést elkerülendő, célszerű ismételten leszögezni a nemzet szempontjából legfőbb mondanivalónkat, amit sem a kétharmadnak, sem a megválasztottaknak egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteniük. A kétharmad győzelme akkor válik majd igazán történelmi jelentőségűvé, ha nemzeti oldallá válva a jövőben is sikerül megakadályozni az álbaloldali, hazaáruló és magyarellenes erők hatalomra jutását. Ezért, ha nem akarjuk, hogy a böszmeség, a hazudozás bohócvilágában tengődjünk, az egész ország a Hajdú-Bét sorsára jusson, a házmester pedig ne a saját dolgával törődjön, hanem az ország ügyeibe üsse az orrát, fodort pedig legfeljebb a szoknyán akarunk látni, nem áll szándékunkban felülni a sokértelmű lehet más a politika sandaságának, s azt is szeretnénk, hogy a brüsszeli képviselőinket a magyar érdekek képviseletében ne akadályozza semmiféle gönc, akkorhatározottan a nemzeti oldalon álló pártokat kell támogatnunk. Akkor is, ha a szemünkben sem makulátlanok, s ha nemcsak tenniük, hanem még jóvátenniük is bőven van mit.
Ebben a szellemben kell elemeznünk és kivédenünk a legveszélyesebb csapdákat és öncsapdákat. 
A szélsőségesezés csapdája
        Sokan emlékezhetnek rá, a szocializmusban elterjedt a gunyoros „vörös farok” kifejezés, ami szövegek, vagy beszédek kötelezőnek minősülő befejező részét jelentette, ahol szerzőik erőltetetten összhangot próbáltak kimutatni a hivatalos ideológiai-politikai célokkal. Nos, más színben és eltérő formában, de mostanában már két ilyen uralkodó, általában magyarellenes felhanggal díszített szólam is fáraszt bennünket. Az egyik az antiszemitizmus állandósult elítélgetése a holokausztról való túljátszott emlékezgetéssel társbérletben, a másik pedig annak a szüntelen szajkózása, hogy a közéletben a szélsőségek se jobbról, se balról nem juthatnak meghatározó szerephez. Lehet, hogy az első pillanatban nem látszik, de összefüggenek: mindkettőt fegyverként alkalmazzák a nemzeti érzelmeinket, méltóságunkat képviselő, érdekeinket védelmező személyekkel és szervezetekkel szemben. Ennek okán a szélsőségesezés az alapvető oka annak, hogy ma még nem létezik az említett nemzeti többség pártjainak együttműködése, és fájó, de esetleg a közeljövőben sem jön létre.
Az oktalan szélsőségesezés politikailag elhibázott. Senki meg nem határozta, mi a szélsőség. Nemcsak a tudományos, a politikai megfogalmazása sem létezik. Ki-ki a saját felfogása szerint, önkényesen értelmezi, és általában a politikai ellenfelét állítja be szélsőségesnek. Bár e megállapítást annyiban mégis módosítani kell, hogy e balfogásra ráerősítve, a legtöbbször jobboldali szélsőségről beszélnek – még a jobboldalon is – holott e fogalomba besorolható lépéseket inkább az álbaloldal követi el, ahogy tette az áprilisi országgyűlési választási kampány során és teszi azóta is.
Politikai melléfogás az is, ha a jellemtelen álbaloldaliakat lekommunistázzák, hiszen részükre ez még valamiféle bizarr dicséret is. Ők ugyanis soha nem voltak kommunisták, miért lennének ma azok? Akik kommunisták voltak és maradtak, a Munkáspártba tömörülnek, s nem jellemzi őket szélsőség, bár más társadalmi rendszerben képzeli el az ország jövőjét. A nemzeti oldalhoz nyugodtan odasorolhatjuk az országgyűlési választásokon ötödik helyet elért Munkáspártot. A kommunistázás ideje már csak azért is lejárt, mert nem ők akarják a múltat sem végképp eltörölni, hanem a rasszista zsidó szervezetek és vezetők akarják a mi múltunkat eltörölni és a sajátjukat tenni a jelenünkké és jövőnkké.
 Végtérre azonban, ha pontos meghatározás nem is, mégiscsak létezik egy nem is annyira hallgatólagos társadalmi véleményösszhang arról, hogy mi sorolható a szélsőség fogalomkörébe. Közvéleményünk szélsőségnek tartja a gyilkosságot, a lincselést, az erőszak minden formáját, az ingyenélést, a lopást, a közművek károsítását, a sikkasztást, a zsarolást, a falusi lakosság terrorizálását, a hazugságot, a manipulációt, a gyűlöletszítást, a magyar nemzeti érdekek és értékek lekicsinyelését, nemzeti jelképeink gyalázást, a hazaárulást, az idegen szándékok érvényesítését a sajátjaink rovására, s különösen azt, hogy a rendszerváltást követően mindez megsokszorozódott.
Vitathatatlan, hogy Magyarországon a legelítélendőbb szélsőség a magyarellenesség. Nos, a leszélsőségezett személyek és szervezetek, köztük mindenekelőtt a Jobbik, éppen e jelenségek ellen hirdetnek politikai harcot, ezért átlátszó, visszatetsző, sőt káros azok szándéka, akik mégis e pártot próbálják szélsőségesnek beállítani. Főleg politikusok járnak el így – meghökkentő, hogy kormány- és ellenzéki oldalról egyaránt – de tapasztalhattuk egyházi részről is. Az érthetetlenül egyházzá emelt Hit Gyülekezetében Istenhez imádkoztak, hogy űzze ki a Jobbikot az Országgyűlésből. Szívszorító és egyben szánalomkeltő, hogy egyes vallási főméltóságok sokértelmű húsvéti beszédeiben is csak a Jobbik elátkozása volt világos és érthető.
Hogy tudnak nyugodtan aludni a magukat politikusnak tartó egyének, egyházi vezetők, akik nagy átéléssel világraszóló botrányt rendeznek, s a törvény teljes szigorával fenyegetnek, ha valaki odamondogat egy közismert rasszistának, vagy neki nem tetsző politikusnak, ám egy szavuk sincs, amikor vidéken sorozatban ölnek meg magyar embereket. Őértük miért nem szól a harang? Ne pártoljuk a társadalomellenes, kulturálatlan eljárásokat, a sértegetéseket, de az elkülönülő kisebbségek és másságok igényeinek túldimenzionálása elvonja a figyelmet a legsúlyosabb problémákról. Ez lenne a sokat emlegetett egyenlő mérce, vagy a demokrácia? A hisztériakeltő politikusok a gyilkosságok ellen miért nem szólalnak meg? Csak az értékes ember, akit az utcán inzultálnak, akit megölnek az nem? Erre bátran követelhetjük a választ!
A szélsőségesezők ráadásul úgy tesznek – bár talán önmaguk sem hiszik, csak próbálják elhitetni a közvéleménnyel – mintha e minősítés kimondásával meg is oldódna a kérdés, az ellenfél meg van semmisítve. Azonban a célzatos, hamis minősítések önmagukban az égvilágon semmit meg nem oldanak, csak elmismásolják, s ezzel növelik a bajt. Károsak is, mert csak azt érik el, hogy a közvélemény ne lásson világosan e kérdésben. Mi több, ha a hazai és a külső nemzetellenes erők elérnék a Jobbik betiltását, vagy akárcsak ellehetetlenítését, az nemzeti tragédiát jelentene, mert – jó, ha idejében tudják mindazok, akiket illet és érinthet – a Jobbik után csak idő kérdése lenne a Fidesz-KDNP ellehetetlenítése is.
Senki ne áltassa magát, az erre irányuló iparkodás nagyüzemi szinten folyik is. A tény, hogy a két jobboldali párt ma még kibékíthetetlennek látszó ellenzékben áll egymással szemben, már ennek az „eredménye”. Tagadhatatlanul vannak közöttük jelentős eltérések fontos politikai kérdésekben (egyértelmű magyar radikalizmus, vagy sokesélyes polgári középút), ám mégsem lenne lehetetlen egy modus operandi kimunkálása. De még erre utaló szándék sem látszik. Egyik oldalról sem. Pedig át kellene ültetni a gyakorlatba azt az inkább csak hangoztatott igazságot, hogy a párt nem cél, hanem eszköz. Ha politikai szövetséget nem is kötnek, nem elítélgetniük, hanem tűrniük, s megérteniük kellene egymást. Szövetségest kellene egymásban látni, hiszen tagadhatatlan, hogy potenciálisan azok. Közismerten mindkét párt programjában szerepel a rezsicsökkentés, a bankadó, a kettős állampolgárság, a sokoldalú nemzetközi gazdasági kapcsolatok kiépítése, amelyek megvalósulóban is vannak. Azt is összhangban látják, hogy az EU egyre európaiatlanabb irányban halad. Együttműködésük a közös nemzeti céljaink gyorsabb és könnyebb elérését eredményezhetné hazai és nemzetközi téren egyaránt. Ezért párbeszédet kellene kialakítani, nem pedig egymás ellehetetlenítésére törekedni. Mivel a Jobbik törekvései ugyancsak széles társadalmi támogatottsággal rendelkeznek, ami várhatóan növekedni is fog, ez nem ajánlatos eljárás azokkal a társadalmi erőkkel szemben sem, amelyek nemcsak elítélendőt, de kifogásolnivalót sem találnak a Jobbik álláspontjában.
Mindebben nincs semmi újdonság, s fel sem tételezhető, hogy komoly politikusok ne lennének a tudatában. Akik azonban ezek ismeretében mégis szélsőségesnek minősítik a Jobbikot, sőt az utóbbi hetekben már „nemzetbiztonsági kockázatnak” is, bármennyire is tiszteljük őket egyéb tetteikért, bizony elcsodálkozunk e véleményükön, mert nyilvánvalóan történelmietlen és perspektívátlan. Tanúsítja ezt, hogy a Jobbik, a számára rendkívül kedvezőtlen körülmények ellenére is (a kormánypártok és a baloldali ellenzékiek jóformán nagykoalíciós összhangban kampányoltak ellene, sőt a választások után Szanyi Tibor fel is ajánlotta a Fidesznek, fogjanak össze a Jobbik kiszorítására) számottevően növelte a szavazói számát. Beszédesen bizonyítja, hogy a magyarságukat helyesen értelmezők nem tekintik szélsőségnek, ha valaki Magyarországon magyarként kíván élni, a magyar érdekekért és értékekért akar dolgozni és küzdeni, s szembeszáll a magyarellenes törekvésekkel.
Ugyanakkor látni kell, hogy ez kétoldalú kérdés, a kialakult helyzetért nem csak az egyik oldal felelős, s az együttműködésre mindkét oldal részéről törekedni kell, a gesztusoknak tisztességeseknek, kölcsönösöknek, s főleg kitartóaknak kell lenniük.
A szélsőségesezők mindkét oldalon levonhatnák már a következtetéseket, legalábbis sejthetnék, hogy törekvésük nemcsak politikailag hibás és megtévesztő – s ezért igen-igen kártékony – hanem a józanész szerint éppen ez maga a megtestesült szélsőség erkölcsi és politikai vonatkozásban egyaránt. Merthogy akár akarják, akár nem, gyengíti a nemzeti oldalt, szervesen illeszkedik a globális háttérhatalomnak a nemzeti államok elleni harcába. Kategorikusnak tűnhet, de látni kell, aki ma a nemzeti oldal együttműködését akadályozza, végső soron a nemzet egységesülésének útjába áll.
A nemzet azonban látja, hogy a neoliberális és rasszista álbaloldaltól mit várhat, ezért a megismételt kétharmad nem véletlen. A Jobbik előretörése pedig azt is jelzi, nagyobb léptekkel szeretne haladni, mint ahogy eddig haladt, de megérti, hogy nem lehet fejjel a falnak menni. Ám a szélsőségesező, a lejtőn lefelé irányuló lépéseket senkitől nem fogadja el, még ha egy darabig kétkedő megértéssel kezeli is. A szélsőségesezés ugyanis nem csak a kétharmadból, a nemzetből is kizár sokakat és ideológiát kér számon rajtuk. A jó politikuspedig – ha államférfivá szeretné kinőni magát – ügyeket intéz el, helyzeteket old meg, túllép az ideológián; kizárólag a megingathatatlan hazaszeretet vezérli.
Az elbizakodottság és a túlzó kijelentések csapdája
Az újabb kétharmados győzelmi mámor közepette hangoztatni halljuk, hogy mi vagyunk „Európa legegységesebb nemzete”. Az állítás igaz, ha a hazai és a külföldi szavazók, azaz a nemzeti oldal szemszögéből nézzük. Az egész nemzetre azonban nem vonatkoztatható. Nemcsak azért, mert a trianoni szabadkőműves összeesküvés nemzetünket nyolcfelé vágta, hanem gondoljunk csak a választási kampányra. A nemzetietlen oldal pártjai, pártocskái fröcsögő gyűlölettel támadták a kormánypártokat, emberi mivoltában sértegették a miniszterelnököt (Elismerés illeti, hogy megőrizte miniszterelnöki és emberi méltóságát; nem süllyedt le az ő színvonaltalanságukra), még izraeli kampányfőnököt is importáltak, aki kimondottan gyűlöletkampányt folytatott. (Ennek a nemzetbiztonsági vonatkozásait még azok a kormánytényezők sem vizsgálták, sőt fel sem vetették, akiknek ez a kifejezett kötelezettsége!) Emlékezzünk Mesterházy, Bajnai és Gyurcsány modortalanságára, szoborgyalázására, szinte már beteges tetteikre és kijelentéseikre vagy akár Schiffer hozzájuk képest mesterkélt kulturáltsággal előadott SZDSZ-es sandaságára, a megélhetési, a mindenre kész pillanatfigurákról nem is beszélve. S láthatjuk, a választás után is folytatják ugyanazt. Összhangban, sőt talán még erőteljesebben is. Ők, bár a nemzet részei, már nem politikai ellenfelek, hanem ellenségek, akiktől mintha a polgárháború gondolata sem lenne idegen, hogy megállítsák tudatosabb nemzetté válásunk beindult folyamatát.
A politikában nem túl járatosnak tűnő Mesterházy több millió magyar ember tisztességébe gázolt bele, amikor a szokásoktól eltérően nemcsak nem gratulált a győztesnek, hanem durcásan be is jelentette, hogy nem gratulál. Nem gratulált a Jobbiknak sem (Szerinte a Jobbik erősödésével „Magyarország vesztett”. Szárnysegéde, Szanyi Tibor pedig a Jobbik szavazóit „intellektuálisan elmaradottnak nevezte”, ami előrevetíti, hogy Brüsszelben a nyugdíjba vonuló Cohn-Bendit utódlása megoldott). Ám mindennél intőbb jel, hogy gratulált az LMP-nek, amely bármennyire is igyekszik tagadni, és zöldpárttá átbábozódásával leplezni, a rendszerváltás utáni legkártékonyabb politikai alakulat, az SZDSZ (egyik) utódpártja! Az LMP-nek a hazai és a külföldi rasszista zsidó vezetők által remélt küldetése éppen az lett volna, hogy megakadályozza a Fidesz kétharmadát, ami majdnem sikerült. Mesterházy azt is közölte, „olyan, hogy rendpárti MSZP, nincs és nem is lesz”. Szükségtelen volt, hiszen eddig is tudtuk. Olyannyira nem rendpárti, hogy a saját rendezvényeit is az izraeli érdekeltségű In-Kal biztosítja. E példák bizonyítják, az álszocialista-neoliberális-rasszista vérszövetség ma is él és irányultsága nemzetellenes. Nem választási ellenfélként folytattak politikai kampányt, hanem ellenségként hadjáratot a nemzeti elkötelezettségű, vagy az afelé húzó pártok ellen. Tudatosan akadályozzák a nagyrészt még általuk okozott társadalmi és gazdasági problémák megoldását is, ami kifejezetten nemzetellenes tett. 
A nemzeti egység elleni hadjáratukban szövetségeseik a magyarellenes rasszista vonalra helyezkedett zsidó szervezetek és vezetők is, akik a választási kampány kellős közepén, önmagukat egyenrangú félnek képzelve, ultimátumot adtak a kormánynak, s ma is kifejezetten romboló tevékenységet folytatnak. Méltatlan állampolgárként viselkednek, értésre adják, ők, a miniszterelnök gesztusnak felfogható többszöri kijelentésével és hozzájuk intézett üzenetével ellentétben, nem a magyar nemzet részei, hanem mindenki fölé emelkednek. Tőlük nem is hallunk ilyesfajta kijelentéseket, azaz nem igazolják vissza a miniszterelnök vélekedését, ellenkezőleg, évtizedek óta naponta látjuk és halljuk elkülönülő, sőt félreérthetetlen magyarellenes megnyilvánulásaikat. Legutóbb, a választások kapcsán, az Európai Zsidó Kongresszus elnöke, Moshe Kantor is közölte velünk, hogy április 6 "Magyarország sötét napja" volt. Népünk méltósága megköveteli, hogy politikusaink egyoldalúan ne erősködjenek tovább, hanem várják ki, amíg ők mondják, hogy a magyar nemzet részei. Amíg ők nem így látják, addig mi sem lássuk másképpen; elvégre ők a betelepülők és mi vagyunk az őslakosok. Az egyszerű emberek ezt tudják, s nem ártana, ha a politológusok és a politikusok is így fognák fel.
Hol van hát itt a legegységesebb nemzet? Sajnos, inkább talán ellenkezőleg! Még azt is kevesen mernék állítani, hogy jelenleg egységesebbek vagyunk, mint, például, a szocializmus legsikeresebbnek tartott éveiben voltunk. A lakosság mai összetétele mellett, különösen a folytatódó, de az előlünk felelőtlenül eltitkolt, nemzetbiztonsági veszélyt jelentő zsidó betelepülést látva, nem is tűnik lehetségesnek a nemzeti egység megteremtése. Egyébként a teljes nemzeti egység lehetetlen és nem is kívánatos. Az egypártrendszerre emlékeztetne. 
A magyar nemzeti többségi akarat megteremtése azonban lehetséges és szükséges. E szempontból a legegységesebb jelző rá is illik a kétharmadra, s politikai horderővel bír a kettős állampolgárság intézményének bevezetése, valamint az a döntés, hogy a választásokon a külhoni magyarok is szavazhatnak.
Hallunk olyasmit is, hogy a legiparosodottabb ország, ipari, termelési központ, versenyképesek, sőt éllovasok leszünk, vagy már vagyunk is a térségben, elérjük, sőt meghaladjuk az EU átlagot. A mai magyarországi ipar azonban nem magyar ipar. Értékelendő a negyvennégy stratégiai megállapodás a nagy multinacionális cégekkel, csakhogy nekik nemcsak az a szépséghibájuk, hogy indokolatlanul óriási indulási segítséget kapnak, s nem állandó, és nem szerves részei a magyar gazdaságnak, hanem a stratégiai céljuk a rendszerváltás után kialakult gyarmati gazdasági szerkezet, a munkások és az ország kizsákmányolása. Nem véletlenek a sokasodó panaszok az embertelen eljárásaikra, a szakszervezetek tiltására, sőt még az EU-ban is fennen hirdetett normák megsértésre. Nem is a kormánynak kellene velük szerződnie – hiszen így minden panasz, esetleges per, stb. az ő nyakába zúdul – hanem valamely magyar gazdasági partnernek, de arról éppen ők gondoskodnak, hogy ilyen ne is jöhessen létre. Az igazi nagy kérdés tehát a magyar – a valóban magyar – kis- és középvállalatok és nagyvállalatok élettérhez juttatása. Velük nem kell stratégiai szerződést sem kötni, hiszen a támogatásuk magától értetődő kormányzati kötelezettség, mégis mintha kisebb hangsúly esne rá. Pedig ha az EU által ránk kényszerített kiszolgáló szerep állandósul, akkor nemhogy nem érjük utol a nyugat-európai országokat, hanem a lemaradásunk tovább növekszik, ahogy történik is. 
Nem lehet tagadni, rokonszenvesek az említett jelszavak; jó is lenne, ha megvalósulnának. Ezen dolgozni is kell. A rokonszenves, ám esetleg alaptalannak bizonyuló siker-propaganda azonban visszaüthet. Dolgozzunk rajta, hogy tényleg „legek” legyünk, közvéleményünk nyugtázza, s főleg a közember számára legyen érzékelhető, külföldi partnereink jelentsék ki rólunk, de ne mi hangoztassuk akkor sem, ha látunk rá valós lehetőséget és egyes vonatkozásokban a megállapítás tényleg közelíthet a valósághoz.
Ide sorolhatók azok a kijelentések is, amelyek szerint rend van az országban. Nem szabad ilyet állítani; egyeseket csak megmosolyogtat, de sokakat felháborít, tekintélyveszteséggel jár, szavazatokat rabol. Ennyi gyilkosság, lopás, rendbontás, önkényeskedés, hazugság, uszítás ritkán volt az országban, mert a rendőrség ritkán volt ennyire tehetetlen helyzetben.
De idézhetjük, sőt mert parancsolóan cáfolandó, idézni kell azt a magyar részről Auschwitzben elhangzott állítást is, hogy Auschwitz Magyarország legnagyobb temetője. Már önmagában az is kérdéses, hogy egyáltalán szükség van-e ilyen „legnek” a megállapítására. Ám ha már valaki erre adja a fejét, akkor mindenekelőtt Trianonra kellene gondolnia. De Muhi-puszta, Mohács, Don-kanyar, Szolyva, sőt akár a Gulág is indokoltabb lehetne. Vagy a Dózsa-felkelés leverése, aminek éppen most ünnepeljük a félévezredes évfordulóját. („Ünnepeljük”?Az antiszemitázó és holokausztozó nyilatkozóknak eszébe sem jut! Minek is, hiszen ez magyaresemény!) De semmiképpen nem Auschwitz, mert sem földrajzi, sem történelmi, sem érzelmi szempontból nem az. A magyar nép nem érzi annak. Különösen nem az azóta született generációk sora. Pedig ebben az évben az antiszemitizmus már az érettségi tételek között is szerepel. Párját ritkító szolgalelkűség és egyben durva szellemi terror az ártatlan magyar gyermekek ellen. Kik és miért akarják félrevezetni, nemzetidegen szellemben nevelni az ifjúságot? Mi, vagy ki kényszeríti egyes vezető politikusainkat arra, hogy idegenek előtti hasonló hízelkedésekkel feledtessék az egyébként elismert érdemeiket? Arra kellene figyelniük, hogy már megszámlálhatatlan holokauszt emlékhely van az országban és továbbiakat terveznek, s a holokausztra már szinte kötelező naponta emlékezni. A kötelező pedig jogos ellenállást szül és szüljön is, különösen azt látva, hogy a legnagyobb magyar tragédiának, Trianonnak pedig nincs egy méltó központi emlékhelye, és a magyar politikai közéletben alig-alig kerül említésre. Nem erről kellene gondoskodni, mintsem olyan idegen uralmi szándékoknak elébe menni, amelyek nem férnek össze a kétharmaddal?
Mindenki tudja, hogy a történelem nem a holokauszttal, de nem is a kétharmaddal kezdődött. A nép minden rendszerben tette a dolgát, fenntartotta és gyarapította az országot, azokkal együtt, akik méltatlanul viselkedtek. Ilyenek mindig akadtak; a szocializmusban az egyre szaporodó „partizánok és ellenállók”, ma pedig az ugyancsak egyre szaporodó holokauszt túlélők. E szaporodás nem valami biológiai csoda, hanem a nevezettek gátlástalanságának és a hatóságaink sokba kerülő elnézésének a következménye. A nép mégis teszi a dolgát ma is, mert – egyes vezetőitől és a bámulatosan szaporodó tollasodóktól eltérően – tudja, hogy ez az egyetlen helyes út. Ezért a vezetőkké választottaknak kötelező az össznemzeti szent szándékoknak, érzéseknek és tapasztalatoknak a követése, s a teljes nemzeti szellemi kapacitás megismerése, feltérképezése és felhasználása az ország javára. Történelmünk és jelenünk helyes ismerete és értékelése nemcsak parancsoló követelmény, hanem feltétlenül szükséges a politikai tisztánlátáshoz, megkönnyíti a már az első Fidesz-kormánytól kezdve napirenden lévő, társadalmunk türelmét igencsak próbára tevő, halaszthatatlan megoldást követelő említett problémák fájdalommentes kezelését, s hogy minden csapdát elkerülhessünk.
A rendszerváltás utáni tapasztalatok alapján, a csapdák elkerüléséhez a társadalom elvárja az új kormánytól mindenekelőtt a szegénység elleni küzdelem érzékelhetőbb növelését,az igények szociálisan érzékenyebb, a végzett munkán alapuló, azaz igazságosabb kielégítését. Ha csak egyetlen magyar nem részesülhet kellő egészségügyi ellátásban azért, mert újabb milliárdokat áldoznak az egymástól már el sem férő holokauszt emlékhelyekre, megbocsáthatatlan bűn akárki, akármely kormányszerv is követi el.
Parancsoló a föld és a vízkincs határozottabb védelme és igazságosabb belső elosztása. Akárhogy is nézzük, a Jobbiknak a földkérdésben kifejtett álláspontjában sok igazság van. E kérdésben kellene ugyanolyan kemény – sőt még annál is határozottabb – kiállás, mint ahogy azt a fontos, de ilyen horderejű nemzetpolitikai jelentőséggel mégsem bíró pálinkafőzés, vagy az akácfa ügyeiben tettük. A napnál is világosabb, ahogy a múltban, úgy a jövőben is a mezőgazdaságban érhetjük el azokat a "leg"-eket, amelyeket, idegen akaratnak engedelmeskedve, ma a számunkra kevésbé versenyképes területeken kell reménytelenül üldöznünk. Mindenkinek tudnia kell, végzetes lehet, ha a föld nem marad a magyarok tulajdonában és birtokában. Ha kelletlenül is, de egyet kell érteni azokkal a véleményekkel, hogy a földkérdés nincs megnyugtatóan rendezve.
A közbiztonság sokkal érzékelhetőbb növelése sem várathat magára. Ha a cigányság antiszociális elemeivel szemben a rendőrség és az igazságügyi szervek továbbra sem lépnek fel határozottan, a helyzet csak rosszabbodni fog, aminek sokféle és tragikus következményei lehetnek. Hiába állít bárki mást, a vidék a cigány terrortól szenved, a főváros a zsidó rasszizmustól. Egyértelműbb törvényi változtatások kellenek, amelyek kifejezetten az áldozatot oltalmazzák, nem pedig az elkövetők számára rejtenek kiskapukat, s jobban védik a bűnözők jogait, mint az áldozatokat, akiknek inkább csak a kezüket megkötő kötelezettségeket írnak elő. Ha az emberek nem érzik magukénak a törvényeket és az intézményeket, a demokrácia számukra kiüresedik. Könnyű belátni, hogy ennek a következményei beláthatatlanok.
Elkerülhetetlen a megélhetési pártoknak nyújtott támogatások megszüntetése akár a választási törvény módosításával is. Nem tűnik etikusnak, s csak látszólag demokratikus az a lehetőség, hogy egy szavazó több jelöltre is tehet ajánlást, sem az, hogy a szavazókat szállítani lehet a szavazásra. (Vona Gábor győzelmét csak így tudták megakadályozni, de lehet, hogy ezzel többet vesztettek, mint nyertek). Bár a világban kevés példa van rá, el lehetne gondolkodni azon a javaslaton is, hogy a választók kezdeményezhessék a képviselők visszahívását. A visszahívhatóság igazán demokratikus intézmény lehetne. Éreztetné az emberekkel, hogy alakítói a saját sorsuknak. A jelek szerint azonban ettől többen tartanak, mint gondolnánk, s félő, hogy jó okkal.
Az elszámoltatás is változatlanul össznemzeti igény, alapvető gazdasági és erkölcsi követelmény. Ezért vált választási ígéretté 2010-ben, de szinte semmi nem valósult meg belőle. Ez még ma is magyarázatot igénylő nagy kérdőjel, hiszen a kétharmad birtokában teljesíteni kellett volna e választási ígéretet. A nemzetellenes bűn nem évülhet el, s a tétlenség itt is a közvélemény által feszegetett kérdések jogosságát bizonyítja.
Aggodalmat keltő csapdák tátongnak a Külügyminisztérium vezetői által folytatott külpolitika előtt is. Minden alkalmat megragadtak Izrael érdekeinek szenvedélyes védelmezésére, magyar nemzeti érdeknek nyilvánították több szomszédos ország érdekeit, más kérdésekben pedig elég ritkán találták el, hogy mi a magyar érdek. De ez megér majd egy külön misét. Jellemzőül most elég idézni, hogy legutóbb a Magyar Külügyi Intézet pályázatot hirdetett középiskolások számára, de még véletlenül sem külpolitikai témában, hanem "Az antiszemitizmus nem fér össze az emberséggel" címmel. A győzteseknek járó jutalom - utazás Auschwitzba.  
A további választói bizalmat csak az egyenes beszéd biztosítja. Most elég volt annak közlése, hogy „Folytatjuk”, de intő példa, hogy a kidolgozott programot szintén nem hirdető „baloldalnak” nem volt elég a „Kormányváltás” jelszava. A Jobbik előretöréséhez, s ahhoz, hogy egyedül ez a párt növelte választói számát, az is hozzájárult, hogy egyedül neki volt közzétett átfogó, részletesen kidolgozott (több mint nyolcvanoldalas) választási programja, és van ugyancsak publikált világos EU-programja.
Mindezen elvárások megvalósításának egyik helyes és hatékonyabbá válható módszere, a csapdák elkerülésének útja lehet a Fidesz-KDNP által bevezetett nemzeti konzultáció. Eddig ugyan főleg olyan kérdésekre szorítkozott, amelyekre nyilvánvalóan igen volt a válasz, de az MSZP-SZDSZ koalíció még ilyeneket sem tett fel nekünk. A nemzeti konzultáció intézményes állandósítása, főleg az említett érzékeny kérdésekre kiterjesztése még inkább megerősítené a kormány helyzetét, biztonságosabbá, népszerűbbé és hatékonyabbá tehetné a kormányzást. Egyben biztosítaná, hogy ne az emberellenes új világrend előíratlan, de kegyetlen szabályai, hanem a nép, az ország érdeke legyen az irányelv mindazok számára, akiket beválasztottunk az Országgyűlésbe. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha minél több ember kapcsolódik be a politikai vonal kialakításába.
A magyarság érdekében nemcsak tenni kell tehát, hanem sokmindent jóvá is kell tenni!
Az antiszemitázás csapdája
        Csak aki nem akarja, az nem látja, hogy a rendszerváltást követően felgyorsult az ország elzsidósítása, aminek egyre agresszívebb példáival mind több területen naponta találkozhatunk. Ezek felsorolása nem tárgya a jelen írásnak, de a jelenség elemzése kikerülhetetlen. Senki nem tilthatja, hogy lássuk a tényeket, bemérjük az irányultságukat és levonjuk a következtetéseket.
Mára a nemzetközi zsidó szervezetek egymást érő politikai értekezleteinek, s vallási összejöveteleinek a székhelyévé váltunk. Nemcsak Budapest, hanem sok vidéki helyszín is. Tudjuk, mi ennek a célja, azt is sejtjük, kik engedélyezik (sőt ösztönzik), de nem értjük, milyen jogon, és miért nem látják (ha tényleg nem látnák) a veszélyeit. A kulturális, színházi-zenei élet eluralásától, a zsidó emlékhelyek számlálatlan létesítésétől, a zsidó ünnepek országos eseménnyé tupírozásától, utcák átnevezésén keresztül a mindennapossá vált holokauszt megemlékezésekig, menetek szervezéséig zsidó vonatkozású események tucatjai uralják közéletünket, mindennapjainkat. A holokauszt már olyan „vörös farokká” vált, amelyet mindig és mindennel összefüggésbe hoznak, s lenézik, lekezelik, elítélik mindazokat, akik nem a holokauszttal kelnek és fekszenek. Mintha már nem is Magyarország volnánk, hanem a második, a jövendő Izrael. Ez már szellemi polgárháború, amely nagyon is jól látszó anyagi célokat követ. A rasszista zsidó szervezetek és vezetők, kormányszerveink gyámoltalanságával és engedékenységével, sőt nemegyszer indokolatlan támogatásával élve, és visszaélve, minket rekesztenek ki a közéletből, elzárnak a szociális lehetőségektől, kiutálnak a politikai és a kulturális életből. Háttérbe szorítják, sőt megakadályozzák a magyar törekvéseket, szellemileg folyamatosan lefegyvereznek bennünket, gúnyolódnak a magyar történelmi jelképeken és személyiségeken, sőt tiltják, hogy megemlékezzünk róluk, szobrot állítsunk nekik, vagy utcát nevezzünk el róluk.
Mi a mieinkről a saját hazánkban!?
Megbocsáthatatlan, hogy egyes kormányszerveink rendre az ő akaratuk előtt hajolnak meg. Rögtön a választások után ezért tehették meg, hogy nem akárhol, hanem a Március 15. téren, ahol magyar ereklyeként áll Petőfi szobra, aki mellett senki másnak nincs helye, a magyarok kollektív bűnösségére utaló felhangok mellett felállították az „Élet menete” szobrát. Mindenhová befurakodnak, azt akarják, hogy még a Március 15. téren se Március 15. jusson eszünkbe, hanem a holokauszt. (Egyébként, akármennyire elfogulatlanul is próbájuk nézni, e melltartóra emlékeztető szoborról, amelynek a belsejét számok takarják, csak annak jut eszébe a holokauszt, akinek mindenről az jut az eszébe). Ráadásul a szobrot, mintha csak magyar közéleti személyiség lenne, az izraeli nagykövet avatta fel, aki, ha nem avat éppen zsidó emlékhelyet, akkor magyar politikusokat és szervezeteket utasít és von felelősségre. Nemrég még azt is állította, hogy a holokauszt áldozatait kétszer gyilkolták meg. (Ha a magyar nagykövet Tel-Avivban csak századennyire próbálna beavatkozni a belügyekbe, már régen kiutasították volna. Vajon az imamalom szerepét kiválóan játszó magyar Külügyminisztérium vezetői hová teszik a szemüket?) Mindemellett bemutatták Peresz izraeli elnök vádaskodó video-üzentét is, aki kijelentette: „Magyarország történetében igen sok dicső momentum van, de a soá eseményei még mindig szégyenként szennyezik be”.
Ki engedélyezte mindezt? Vagy a rasszista zsidó szervezetek és vezetők azt tesznek, vagy tiltanak az országunkban, amit akarnak? Ki kormányozza ezt az országot? A Mazsihisz, az EMIH, a Tett és Védelem, az izraeli nagykövet, meg az izraeli elnök? Mi pedig azt hittük, hogy a kétharmaddal magunkat szavaztuk be a hatalomba?
Senki ne ütközzön meg e számonkérő kérdésen, hanem lássa be, nem a kérdés durva, hanem a benne tükröződő valóság, ezért szerveződjön meg már végre a nemzeti számonkérés.A választási ígéretekben ugyanis soha semmi hasonló nem szerepelt, s a kétharmad nem adta és nem adja hozzájárulását magyarellenes megnyilvánulások eltűréséhez.Tudja ugyanis, hogy a jó csak a mesék világában győz a legkilátástalanabb helyzetekben is, ám a politikában nem elég csak jónak lenni. A jóság a politikában is nagy előny ugyan, de a győzelemhez önmagában nem elég, különösen, ha évszázados tapasztalatból tudjuk, hogy gátlástalan, szégyentelen partnerekkel, szövetségesekkel, vagy ellenfelekkel állunk szemben.
Világos, hogy a rasszista szervezetek mindezzel önmaguk ellen dolgoznak, de a kormány miért nem válaszol végleges és egyértelmű határozottsággal még akkor sem, amikor ugyanezek a szereplők többszörös ultimátumot adnak neki a német megszállás szoborterve kapcsán. Miért nem veszi észre, hogy egyre nyomasztóbbá válik a magyarellenes numerus clausus a pénzügyekben, a kultúrában, s különösen a hírközlő eszközökben? Mindeközben a magyarellenes rasszisták és kiszolgálóik a legpimaszabb módon hazudoznak a világnak, pl. azt állítva, hogy a Fidesznek médiafölénye van. Csak egy félórára kell kinyitni a szemünket és a fülünket, s pontosan az ellenkezőjét állapíthatjuk meg: hatalmas idegen indíttatású, sőt magyarellenes álbaloldali és neoliberális médiafölény uralja a közéletet. Gyakorlatilag majdnem minden hírközlő szerv még ma is túlszerepelteti Gyurcsányt, Bajnait, Mesterházyt, az utóbbi időben különösen Schiffert. Szó se róla, Schiffer ügyesen próbálja fedezni, hogy az LMP honnan jött és hová tart. De attól, hogy ő maga is álbaloldalinak minősíti a többi ellenzéki pártot, még ő is lehet álbaloldali, hiszen lépten-nyomon azt hangoztatja, lehet más a politika. S még róluk állította a Népszava (2014-05-08) a bőszhangú „Harcra fel!” című cikkében, hogy a Fidesz „információs karanténba” zárta őket. Nagyon is nyugtalanító, hogy ez a nehezen átlátható színjáték egyre vadabbul folytatódik a választások után is, még a jobboldalinak tartott hírközlő eszközökben is.
A magyarellenes húrokat pengető Mazsihisz, az EMIH, a Tett és Védelem a rasszista beállítottságú zsidó politikusokkal egyetemben a méregdrága és szükségtelen újabb holokauszt emlékhely, a német megszállás emlékműve és a Veritas Történetkutató Intézet vezetője kapcsán, a választások kellős közepén ultimátumot adott a kormánynak, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy rontsák az esélyeit és kedvezőbb feltételeket teremtsenek az álbaloldali-neoliberális szövetségeseinek. Még olyan hihetetlen fenyegetéssel is éltek, hogy visszaadják a nekik járó (Valójában, persze, nem járó, hanem kierőszakolt) pénzeket. Megmosolyogtató e fenyegetés. Történelmi eseményszámba menne, ha ők pénzt adnának vissza. A legnyugtalanítóbb, hogyteszik mindezt hosszú ideje és minden következmény nélkül, sőt egyre kedvezőbb helyzetbe manőverezik magukat. Ennek két alapvető oka van: az ő gátlástalanságuk és hogy egyes kormányszerveink a rendeltetésükkel ellentétben járnak el.  
A kormányfő mindennek ellenére ismét gesztust tett, és tárgyalt a zsidó vezetőkkel, ám hiába. A Mazsihisz elnöke ezt követően újfent kifejtette – még a Hír TV-ben is – hogy a tervezett megszállási emlékmű antiszemitizmust generál, holott az antiszemitizmust (pontosabban a zsidóellenességet) éppen az ő eljárásuk generálja. Mivel a szoborterv nem a zsidó rasszizmust követi, szerinte nem hiteles történelmi szemléletet tükröz. Úgy látja, hogy ez nem zsidó ügy, hanem az egész társadalom problémája. Ezt ugyan jól látja, de éppen ők szűkítik le csak zsidó üggyé, amivel nem lehet egyetérteni, hiszen a világháborúban nem csak zsidó áldozatok voltak. A rasszista zsidók számára nyílván éppen ezért elfogadhatatlan, mert a magyar áldozatokat is szimbolizálja, ők azonban csak a sajátjaikat tekintik áldozatnak, s minden más áldozat említését a zsidó áldozatok kisebbítésének tekintenek. Még azt is közölte fenyegetően, hogy ha az emlékmű mégis megépül, a zsidók elkerülik a Szabadság teret. (Arra gondolva, hogy mi minden van még a Szabadság téren, elképzelni sem tudjuk, ez milyen meglepő következményekkel jár majd rájuk nézve.) Mindez érthetetlen, hiszen a Mazsihisz március 19-én minden évben megemlékezik Magyarország német megszállásáról, amire tervezett emlékmű emlékeztetni kíván. Tehát ráadásul még képmutatással is állunk szemben. Ez is arra utal, hogy a tiltakozóknak, az ellentétek szítóknak ezzel a hisztériakeltéssel is távolabbi homályos céljai vannak. 
Mit lehet tenni mindezek után? Az illetékes kormányzati szervek remélhetőleg nem újabb gesztuson törik a fejüket. Vegyék már észre, a zsidó rögeszme, hogy nézzünk szembe a múltunkkal, és kérjünk bocsánatot, távlati magyarellenes célokat követ. Egyébként is mindezt már a kelleténél sokkal többször megtettük. Horn Gyula itthon is és Izraelben is, kormánytényezők számtalanszor, vagy nemegyszer Áder János, legutóbb Auschwitzban. Sőt nem egy esetben olyan piszlicsáré és bizonyítatlan ügyekben, s olyan felhanggal, hogy az már a magyar nép sértegetését jelentette. Megengedhetetlen, hogy magas politikai szinten ne tudjanak különbséget tenni a magyar nép képviselete és sértegetése között. Mindez azonban abszolút semmit nem ér a rasszisták szemében. E tényben kifejeződő alaptalan zsidó uralmi és felsőbbrendűségi érzés sérti a magyarokat, mint keresztényeket is. A keresztény tanítás szerint a bocsánatkérést feloldozás és bűnbocsánat követi. Ők ezt egyetlenegyszer sem tették meg. Ellenkezőleg évtizedekkel ezelőtt is csak az említett vádjaikat és követeléseiket hangoztatták és – ha hagyjuk – évtizedek múlva is csak ezt fogják tenni. Bizonyítják ezt Peresz elnök idézett szavaitól kezdve, a zsidó rasszizmus megmondóembereinek szerepében tetszelgő Heller Ágnesen és Konrád Györgyön, az alájuk játszó ATV-n, Heti Hetesen át a Népszabadságig, Népszaváig (Április 28-i számának fenyegető fő címe: „A soá örök szégyen marad”!), Élet és Irodalomig. Úgy állítják be, hogy a magyarság kollektíven bűnös, és mindörökre az is marad. Tudják, hogy nincs igazuk, de nem akarják, és nem fogják lezárni a vádaskodást, akármit is teszünk, mert ettől remélnek további anyagi és egyéb előnyöket. Sajnos, kormányzati részről nincs kellő színvonalú leleplezés, sem ellenakció, sőt néha áldemokratikus, már-már megalázkodó békítő szándékok tapinthatók ki. Egy ilyen tévedés lehet véletlen is; kettő – tendenciát sejtet; három pedig már politikai vonal. Nos, nem három, hanem számtalan volt, s évszázados ismétlődésük vezetett a jelenlegi kritikus helyzethez. Eddig sem volt semmi értelme a hátrálásnak, a megalázkodásnak, a jövőben pedig tűrhetetlen, mert tragédiákhoz vezet. Történelmi szükségszerűséggé vált, ezért legfőbb ideje, hogy a kormány etekintetben is térjen át az egyéb vonatkozásokban sikeresnek bizonyult unortodox vonalra.
Észre kell vennünk, az elmúlt évek nemzetközi eseményei bizonyítják, hogy a hírközlés villámgyorssá vált működése következtében a gyökeres társadalmi változásokat kiváltó kritikus tömeg létszáma mintha lecsökkent volna. Ezt már mi is érezhettük az SZDSZ-vezérelte 1990-es taxis-blokád során. Az arab tavasz idején a nyolcvanmilliós Egyiptomban elég volt néhány tízezer tüntető. Az ukrán eseményeket pedig egy kis külföldről irányított csoport kezdte el, majd erőteljes ugyancsak külföldi támogatás mellett elérte a célját. Ahol viszont azonnal és könyörtelenül szembeszálltak a nyilvánvaló külföldi beavatkozással, mint Algéria és Szíria, ott elmarad az idegen beavatkozás sikere. Ennek fényében ki ne látná, és ki ne értené, hogy nálunk milyen játék folyik, s mire megy ki, és hogy mi a teendő?
Sokan visszaemlékeznek még a Rákosi-korra, s megerősíthetik, hogy még akkor sem folyt ilyen intenzív magyarellenes felhangú hisztériakeltés. Antiszemitizmusról szinte szó sem esett, a holokauszt fogalma pedig még meg sem született. Akik ekkor még nem éltek, vegyék a fáradságot, nézzék át a sajtót és egyértelműen megbizonyosodhatnak róla. Pedig Rákosiék, származásuknál fogva, egyértelműen faji politikát folytattak, ahogy teszik ez mostani utódaik, egyetemben néhány olyan politikussal, akiket erre még a származásuk sem „kötelez”. Nos, ezekre ne szavazzunk többé és demokratikus keretek között próbáljunk megszabadulni tőlük. Nem várhatják el, hogy elnézzük nekik a népfelség megsértését.
Aki mintha mindezt észre sem veszi, hanem vakon sulykolja, hogy a szélsőséges, antiszemita megjegyzések elfogadhatatlanok, az éppen a rasszista beállítottságú cigány- és zsidó vezetőket védelmezi, s alkalmatlan politikusnak, mert nem veszi észre (Nem venné észre?), hogy az okok helyett az okozatot támadja, s ezzel súlyosbítja a helyzetet. Akik pedig nem értették meg, s nem is képviselik a kétharmad szellemét, akármely párthoz tartoznak is, ne legyen helyük kulcspozíciókban, pláne nem a legmagasabb méltóságok között. Akiket e posztokra ültettünk, azoknak példamutató, követhető és követendő magyarokként kell viselkedniük, nem pedig a saját fejük után menni, még kevésbé idegen rászedésnek, magyarellenes zsarolásnak engedelmeskedni. Minél tovább engednek e nyomásnak, a helyzet annál végzetesebb lesz a magyarságra nézve. Ezért nemzetellenes bűnt követ el mindenki, aki szó nélkül megy el a mindennapossá vált zaklatásaik mellett. Támogassuk a nemzeti oldalt és a hozzájuk közel álló erőket, de még nekik se nézzük el a kártékony beütéseket. Ez nem magyarázkodás, vagy vigasztalás, hanem figyelmeztetés, annak megismétlése mellett, hogy a legfontosabb feladat mégis az, hogy ne hagyjuk csapdába esni őket, s ezzel esély nyíljon a magyarellenes, neoliberális, hazaáruló álbaloldal visszatérésére a hatalomba. Ám ehhez a választók és a választottak, a kétharmad a kormány kölcsönös bizalma szükséges. Az antiszemitázás és holokausztozás – nem véletlenül - közéjük ver éket, azt célozza, hogy a gondolkodó és látó magyar hazafiakat megfosszák szólási és beleszólási joguktól.
Harc Magyarországért
      
Minden magyar hazafinak látnia kell: a zsidó és cigány rasszisták és neoliberális kijáróik, a multinacionális vállalatok, az EU, a volt Kisantant országai harcolnak Magyarországért. Mi miért nem küzdünk érte? Miért nem követjük a piros-fehér-zöld érzelmeinket, amire a miniszterelnök is felhívta a figyelmet a beiktatási beszédében?
        Legfőbb ideje, hogy megértsük a helyzetet: nem a világosan kirajzolódott magyarellenes folyamat kezdetén, hanem feltehetőleg a kulminációs pontja közelében vagyunk, s innen – ha nem állítjuk le e folyamatot a legnagyobb határozottsággal, és nem fordulunk vissza – számunkra már csak lefelé vezet az út! Idegen akarat dolgozik rajta, hogy törődjünk bele sajátmagunk felszámolásába. Kétség sem férhet hozzá, hogy a nemzeti oldal pártjai ezt érzékelik. De csak a Jobbik beszél róla nyíltan. Magyar indíttatású választ is csak ő próbál megfogalmazni, s gyökeres megoldást is csak ő javasol. Tudjuk, hogy ellenzékben mindezt könnyebb megtenni, mégis többértelműnek véljük a helyzetet azok esetében, akik ezt szintén látják, szeretnék megoldani, de – azt sem tagadjuk, hogy nyilván felelős meggondolásból – kimondani sem merik. Ám ez a kérdés nem oldódik meg anélkül, hogy ki ne mondjuk, és tudatosan ne lássunk hozzá az emberséges, de radikális rendezéséhez. Anélkül, hogy bárkit eleve kizárnánk a nemzetből, s annak tudatában és elismerése mellett végrehajtandó rendezéshez, hogy a célhoz több úton, többféle módszerrel lehet elérni, s hogy a hazafiság nem csak egyféleképpen fejeződhet ki. Hazafi lehet az is, aki nem jobbikos, vagy fideszes, úgy hazafi, hogy becsületesen végzi a munkáját, méltó állampolgár, másképpen magyar, mint a politikus. Amennyiben azonban velük szemben továbbra is a méltatlan állampolgáraink akarata érvényesül, s a megoldás beláthatatlan időre elhúzódik, akkor semmi nem oldódik meg, s magyar tragédia következik be. Ha e kialakult helyzetet néhányan éppen azok közül nem értik, vagy nem is akarják érteni, akiknek teljes mélységében meg kellene érteniük, hiszen éppen ennek reményében állítottuk őket felelős posztokra, akkor keresni kell a módot és a lehetőséget, hogy demokratikus úton, de a magyar megmaradás ügyében a nemzeti oldal érezhetőbben diktáljon, hiszen számára nem létezhet ennél fontosabb kérdés. Ez az eljárás átalakíthatja magát a kétharmadot, de újrateremti a történelemben már létezett egységesebb és hatékonyabb nemzeti oldalt, s megmenti a nemzetet anélkül, hogy bárkit is kizárna belőle.
(Megjelent a KAPU c. folyóirat 2014/5 számában).
 (Forrás: Polgári Hírszemle 2014.06.06.)*B.Kiss-Tóth László 2014.11.15.