Kalandozás Mancikával és Rózsival a 100 éves fodrászatban

Szeged - Száz évet ugrottunk vissza az időben, amikor a dorozsmai Kertész nővérekhez látogattunk. Mancika és Rózsi csinos fehér fodrászüzlete valódi ékszerdoboz. Mintha most lépett volna ki tőlük az utolsó kontyos vagy dauerolt hajú vendég. Elmesélték, hogy maradtak maszekok az államosításkor, és miként esett két vendégmarasztaló pofon.
Nem hittük volna, ha nem a saját szemünkkel látjuk: létezik még Szegeden egy százesztendős fodrászüzlet, amelyből mintha most lépett volna ki az utolsó vendég. A boltot két nővér, Kertész Mária és húga, Rózsa vitte. A Kertész lányok – ahogyan őket a legtöbben ismerik – hétgyermekes szegény dorozsmai családban nőttek fel, édesapjuk kovács volt.


Mindszentyről is kérdezték

– Már az iskolában szívesen nyomkodtam a hullámokat a gyerekek hajába. Tizenöt évesen aztán apukám bevitt Szegedre, rögtön fel is vettek fodrászinasnak. Nem tudom, mit láttak bennem. 1944-ben kaptam segédlevelet, 1946-ban jelentkeztem a mestervizsga-előkészítőre, de azt hamar megszüntették. Kopasz Márta grafikusművész tanított rajzolni. Végül 1949-ben kaptam iparengedélyt – idézi fel a kezdeteket csillogó szemmel a most 89 éves Mária, akit mindenki Mancikának szólít. A vizsgán még az akkor aktuális Mindszenty-perről is kérdezték, illetve hogy hány politikai szemináriumot járt ki. A fiatal lány bevallotta, hogy egyet sem. Nem ez számíthatott az értékelésnél, mert kitűnő bizonyítványt kapott a bemutatott biedermeier frizurára és az üzleti kalkulációjára.
– Szegeden Bálint Bélánál kezdtem az Anna-kútnál. Tizenkét évet töltöttem el ott. Dorozsmára apukám ismerőse hívott vissza, aki üzletet nyitott a malomnál. Azt vittem egyedül két évig. Előfordult olyan is, hogy egy nap alatt tizenkét tartós dauert megcsináltam. Akkor még nehéz fémcsavarókkal dolgoztunk, amire rákapcsoltuk az áramot. Nagyon kellett figyelni, nehogy leégessük a vendég haját.

Éjjel-nappal talpon

Az ötvenes években a fodrászokat is utolérte a szövetkezetesítés. – Nagyon szorítottak, hogy lépjek be. Én azzal vágtam ki magam, hogy csak akkor lépek be, ha a főnököm is, nem hagyom cserben. Kikértem édesapám véleményét is, de én döntöttem, nem írtam alá. Három napig sírtam, mert állás nélkül maradtam – tér át Mancika büszkén az önálló üzlet történetére.
– Kisiparosként folytattam. Átvettem a dorozsmai üzletet az iskolával szemben, berendezéssel együtt. Ez most is megvan, százéves. 1956-tól negyven évig maradtam ott. Haragudtak rám a szövetkezetben. Kapacitáltak még vagy tizenötször, hasztalanul. Hárman vagy négyen dolgoztunk Dorozsmán, de csak én maradtam maszek. Meggazdagodni nem sikerült, akármilyen jól ment is a bolt, hiszen mindig segíteni kellett a családnak. Amikor a nálam 14 évvel fiatalabb húgomat, Rózsit nem vették fel a főiskolára, eljött mellém inasnak, akkor lettünk ketten. Volt, hogy reggel kilenctől este nyolcig ott álltam az üzletben, ünnepek előtt a legtöbbet. Az üzletemben szénkefés volt az első bura, megesett, hogy áramszünet miatt éjszaka fél háromkor még öt vendég ült nálam. Persze akkoriban önálló volt Dorozsma szolgabírósággal, csendőrséggel, rendőrséggel. És valahogy akkoriban többet adtak a hölgyek magukra... Édesanyámnak 89 éves korában vágtam le a kontyba kötött hosszú haját. Az iparos asszonyok is felkötötték a hajukat, kendővel jártak. Amikor a kilencvenes években becsuktam az üzletet az iskolánál, a nagybani piacnál lévő házunkban a kovácsműhelyt alakítottuk át fodrászattá. Már nem tudok lemenni, de még most is levágom a haját szívességből annak, aki megkér. Magamnak tükör nélkül igazítom, és a nyakamat is magam borotválom, de rendes borotvával ám! Aki szereti a szakmát, nem bírja abbahagyni. Meg az a tisztelet, amit a vendégektől kaptam!

Vendégmarasztaló pofonok

Eleinte azt terjesztették Kertész Máriáról, hogy megnyitotta az üzletét, de kiteheti a piros lámpát. Ám neki ahhoz nem kellett piros lámpa, hogy sok vendég keresse.

– Tessék elképzelni, öt férfi vendég várt a padon, négy asszony a burák alatt, én a gépállomás igazgatójának vágtam a haját és borotváltam. Két fiatalember megállt a manikűrasztalomnál. Elkezdtek drasztikusan beszélni a férfiakról meg rólam, mire rájuk szóltam, hogy ilyen beszédet nem akarok hallani. Ők rávágták, hogy egy fiatal tacskó főnök nekik nem parancsol. Én erre a székben ülő vendégemtől elnézést kértem, odamentem, lekevertem az egyiknek két pofont, és kizavartam őket üzletből. Fél órát tanakodtak, majd visszajöttek bocsánatot kérni. Negyven éven keresztül vágtam a hajukat – nevet Mancika.

Olyan nem volt, amit a Kertész nővérek a szakmában nem tudtak volna megcsinálni. Vállaltak gyerek-, női és férfifrizurát, borotválást, manikűrt, sőt parókakészítést is. Az idő ugyan eltelt fölöttük, de a testvérek az ismerőseik kedvéért néha még ollót, fésűt vesznek a kezükbe. Csinos kis üzletük ma is ugyanúgy áll, mintha száz év után még mindig a következő vendégre várna.
Forrás: http://www.delmagyar.hu/