A "-9 -es" fedőnevű célszemély megfigyelése




A történetünkben főszerepet játszó célszemély már az 1990-es évek második felében észlelte, hogy az akkor még a szakmai nihilből kifelé kászálódó nemzetbiztonsági szolgálatok konspirációra törekedve ugyan, de meglehetősen gyermekded módon időnként ellenőrizgetik. A kezdeti időben még nehezen tudta eldönteni, hogy a titkosszolgálati figyelem a rendszerváltozás előtti „rovott múltjának”, vagy a megváltozott körülmények hatására a keresztény hitéhez és a nemzeti elkötelezettségéhez való tántoríthatatlan ragaszkodásának a következménye. Mivel a maga módján s lehetőségeit kihasználva megpróbált valamicskét lendíteni a rendszerváltozás szekerén, a kommunista múltú szocialisták és az akkori két szélsőségesen vadul liberális párt gyűlöletén nem is nagyon csodálkozott. Igen ám, de a célszemélyként megfigyelt státusa az egymást követő kormányváltások következtében mit sem változott. Rezsimek jöttek s mentek, őt pedig, még ha konspiratív formában is, de változatlanul „gyalulták” a nemzetbiztonságira váltott, de a lényeget – az állomány összetételét – tekintve akkor még változatlan titkosszolgálatok. Olyan egyforma vehemenciával történt mindez, mintha minden létező politikai formációnak közellensége lett volna.
 
Az alábbi fejezetek egyértelműen bizonyítani fogják, hogy szó sincs a célszemély részéről valamiféle beképzelt, vagy csupán feltételezett üldözési mániáról. Már csak azért sem, mert a vele szemben alkalmazott titokzatos intézkedések – ha tudott róluk, ha nem – cseppet sem zavarták, néha kifejezetten szórakoztatóak voltak számára, máskor azonban lehangolók, az időnként megtapasztalt dilettáns végrehajtási módozatok miatt. Még azon sem akadt ki, hogy mindeközben valakik aláminősített állampolgárt csináltak belőle saját hazájában. Perifériára szorítottságának egyik bizonyítéka, hogy kirekesztették a sokat hangoztatott Nemzeti Együttműködés Rendszeréből, hiszen már több esetben s folyamatosan kimaradt a nemzeti konzultációs kérdőívek címzettjei közül. A szomszédok, a barátok, a rokonság, de még a legszűkebben vett családjának is minden tagja megkapta a kérdőíveket, csak ő, a megbélyegzett nem. Már-már kezdte elhinni, hogy tényleg léteznek azok a listák, amelyeket valami Kubatov nevű pasas nevéhez kapcsolnak. Megerősítették végül ebbéli hitében a közelmúltban elhangzó azon nyilatkozatok, amelyek ennek a listának a létezéséről, ápolgatásáról, naprakészen tartásáról, pozitív és negatív tartományáról, az állampolgári lojalitás vagy ellenszenv egy és tíz közötti rangsorolásáról szóltak. 

Áttekintve és értékelve a saját helyzetét, különös tekintettel az alábbi fejezetekből levonható következtetéseket, kialakult az a megalapozott véleménye, hogy az ő helye nem lehet másutt, mint valahol a negatív tartomány legalján. Körültekintően „mínusz kilences” besorolást taksált magának. A végső lehetőséget, a „mínusz tízes”-t arra az esetre tartogatta, ha netán a választói névjegyzékből is törölnék, a szavazati jogától is megfosztanák. Ennek a lehetőségét csupán azért nem zárta ki teljesen, mert hitt abban, hogy bizony a történelem néha ismétli önmagát és tudta, hogy volt egyszer egy Rákosi Mátyás nevű kommunista diktátor, akinek az állandóan hangoztatott „démokráciájában” volt ilyenre bőségesen példa. 

Mivel rájött arra, hogy ő bizony megfigyelt célszemély, de azt nem tudhatta, hogy milyen fedőnévvel ruházták fel, utólagosan, igaz alaposan megkésve, de választott magának egy önkéntes fedőnevet, és így ő lett a „Mínusz kilences”, rövidítve csak „-9”. Úgy gondolta, hogy ha már célszemély, jár neki is a fedőnév. Ha ez régen minden célszemélynek kijárt, gondolta, remélte, hogy most sincs ez másként. Az egész listázási dolog nem nagyon érdekelte, mert már hosszabb ideje közelébe se ment a különféle választások alkalmával a szavazóhelyiségnek, mert mint mondta: „abból a politikai mocsokból, ami itt körülveszi, ő bizony képtelen választani”. Egy kérdés azért néha foglalkoztatta: vajon van-e valamiféle átjárás, koordináció a nemzetbiztonsági nyilvántartás és az említett ruszkis nevű ember nevéhez kapcsolódó listázás között. 

Az első figyelmeztető jelek 

A konspiratív munka során az államvédelmi, majd később az állambiztonsági szolgálat is a legfontosabb eszköznek – „főeszköznek” – tekintette a hálózatot, mai közismertebb szóval az „ügynökséget”. A „-9” fedőnevű célszemély is azt tapasztalta, hogy az új rendszer nemzetbiztonsági szolgálatai is megpróbáltak ezen az úton járni. Nem volt ez véletlen, hiszen az állomány nagyobb részben még egykori állambiztonsági tisztecskékből állt, akiket a gyakorlott és tapasztalt régi gárda magára hagyott, vagy hátrahagyott. Ezek szerettek volna az elődeik nyomába lépni, de a szerény képességeik, képzetlenségük, tapasztalatlanságuk miatt a példát követő menetelésből csak gyenge kis ténfergés lett. Egyáltalán nem volt véletlen, hogy az ostoba hibák sokaságát követték el, így a „-9” fedőnevű célszemély ellenőrzése során is. 

Egymás után küldözgették a titkos kapcsolataikat és egyéb együttműködőiket a célszemély nyakára, többnyire igen gyengécske, sőt árulkodóan gyermekded legendákkal, kidolgozatlan, átgondolatlan magatartási vonalakkal. A menetrend a szokásos volt: megismerkedni a célszeméllyel, a kapcsolatot elmélyíteni, a bizalmat elnyerni, felderíteni és egyéb feladatokat végrehajtani. Többségüket a célszemély már a megismerkedéskor lepattintotta magáról. 

Az egyik váratlanul felbukkant, teljesen ismeretlen ember – nevezzük „Négus”-nak – felhívta telefonon a célszemélyt. Egy olyan neves személyiségre hivatkozott, akiről a tömegtájékoztatásból is tudható volt, hogy ismeri a célszemélyt. Mint mondta, tőle tudja az elérhetőségét is. Rövid úton tisztázható volt az, hogy akire hivatkozott, az nem ismeri a „Négus”-t, nem is hallott soha róla, beszélni nem beszéltek és telefonszámot sem adott meg neki. Több ilyen eset volt, amelyek nagyobb része, még a személyes találkozásig sem jutott el. Ezzel a „Négus”-sal azonban a célszemély valamiért kivételt tett. Személyesen is megismerkedtek. Sőt elindult a folyamat a kapcsolat elmélyítése felé . „Négus” és akik mögötte álltak, elbízták magukat, mert a célszemély olyan légkört teremtett, ami már a bizalom elnyerése irányába mutatott. Pedig éppen ellenkezőleg, a célszemély bizalmatlansága fokozódott. 

Következzék most egy kis történelmi tapasztalat: csak aki köztük élt és dolgozott, az tudhatta, hogy az 1960-as évek államvédelmis múltú politikai nyomozói úgy féltek a provokációtól, mint az ördög a szenteltvíztől. Az ÁVO, a BM ÁVH, majd az önálló ÁVH működésének idején ugyanis szinte mindennaposak voltak az olyan provokált ügyek, amelyeknek végállomása a börtön, a fegyház, vagy az akasztófa lett. Az államvédelmi állomány ezekkel is és más aljasságokkal nagyban hozzájárult a kommunista diktatúra kialakulásához, megszilárdításához, fenntartásához, a félelem légkörének biztosításához. Az ügynökség felhasználásával lépre csalták a politikai ellenfeleket, majd egy idő után a rivális és félreállítandó elvtársakat is. Ez a brutális terror nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1956. október végén a budapesti Nagykörút lámpaoszlopain, a Köztársaság tér fáin fejjel lefelé lógó és meggyalázott államvédelmis hullákat himbált az őszi szél, az országszerte agyonvert, meglincselt, szitává lőtt és szájukba párttagsági könyvet tömködött ávéhás hullákról nem is beszélve. A történtek sokkolták a túlélőket és egy életre megtanulták, hogy teljesen ártatlan embereket provokálni nem szabad. Ezt kifejezetten tiltották a hálózati személyeiknek is, aki pedig ehhez nem tartotta magát, attól rövid úton megszabadultak.
 
Szövegközi kép 1

Ilyen történelmi előzmények után, sőt már bőven a rendszerváltozást követően a „Négus”, nyilvánvalóan a háttérből kapott utasítás alapján és a rendelkezésére bocsájtott dokumentumokat felhasználva, megpróbálta belerángatni a „-9”-et egy kémkedés gyanúját is magán viselő történetbe, amellyel kapcsolatban még a feljelentési kötelezettség elmulasztásának a lehetősége és felelőssége is fennállhatott. A célszemély azonban észrevette a csapdát, melyet nem volt nehéz nem észrevenni. Rövidre zárta a történetet. Az általa megismert adatokról ismeretlenül és közvetve tájékoztatta azt a nemzetbiztonsági szolgálatot, amelyet az akció mögött sejtett. Jelezve egyúttal azt is, hogy átlátott a szitán. Az esetet nagy csend követte és a „Négus”-t azonnal kivonták az ügyből, soha többé nem jelentkezett. A célszemély a bizonyítékokat máig gondosan őrizgeti. 

A „bukta” 

Ha az 1990 előtti magyar titkosszolgálatoknál az operatív munka bármelyik intézkedése a célszemély előtt ismertté vált, ez azt jelentette, hogy az adott ügy dekonspirálódott. A hétköznapi szóhasználatban ezt emlegették „bukta”-ként. Ennek két alapvető változata lehetett. Az egyik, a kínosabb, de mégis szerencsésebb, ha a dekonspirációról az intézkedés végrehajtói tudomást szereztek, mert ilyenkor általában nem dolgoztak tovább, belátták a kudarcot, lenyelték a gombócot. és a leghelyesebb, amit tehettek, hogy befejezték a megfigyelést. A nagyobb baj akkor következett be, ha a célszemély rájött, hogy megfigyelik, de erről nem tett említést senkinek és így a titkosszolgálat abban a hitben végezte tovább a munkáját, mintha minden rendben lenne, pedig semmi sem volt rendben, mert ettől kezdve, ha akarta, a célszemély akár hülyíthette is őket. 

Az általános tapasztalat az, hogy egy-egy ügyben minél tovább tart a konspiratív megfigyelés, minél több a végrehajtott operatív intézkedés, annál nagyobb esélye van a dekonspirációnak, a „buktának”. Az ilyen veszélyhelyzet és kockázati tényező attól is fokozódhat, ha a végrehajtóknál hiányzik a kellő tapasztalat, a kötelező körültekintés és precizitás, valamint a konspirációs fegyelem. 

Történetünk főszereplője, a „-9” fedőnevű célszemély kétlaki életet élt. Az évnek egy részét a fővárosi lakásában, másik részét vidéken töltötte, és csak alkalomszerűen járogatott haza. Miután már erősen gyanította, hogy titkosszolgálati megfigyelés alatt áll, a budapesti lakása elhagyásakor több olyan jelet hagyott hátra, amelyekből teljes biztonsággal megtudhatta, ha távollétében idegenek járnak a lakásában, melyhez csak neki volt kulcsa. Ez a rendszer tökéletesen működött és jelezte a titkos behatolókat. Sőt egy alkalommal a közvetlen szomszéd is észrevett valamit. Későn éjjel érkezett haza távoli vidékről a szomszéd, és a lakásába érve a legkisebb helyiség felé vette az irányt. Belépve a sötét WC-be, a villany felkapcsolása előtt azt vette észre az apró szellőzőablakon át, hogy a lichthofba a szomszédos lakás WC-jéből fény vetődik ki. Hamarosan áthallatszott az is, amint odaát valaki lehúzza a WC-t, majd eloltja a villanyt. Néhány nap múlva telefonon beszélt a szomszéd a célszeméllyel és megemlítette neki, hogy látta, itthon volt valamelyik éjjel. A célszemély valótlan válasza az volt, hogy igen otthon volt, de korán reggel el is jött, miközben megtudta, hogy megint bent jártak a lakásában. Amikor legközelebb hazament, a hátrahagyott jelekből látta, hogy tényleg volt ott valaki, sőt a tüzetesebb vizsgálódás után az egyik szobai szőnyegen egy csipetnyi cigarettahamut is talált, pedig náluk senki nem dohányzott, sőt dohányzó vendéget sem fogadtak. Ismét teljesen egyértelművé vált, hogy bejárogatnak a lakásába és főleg az iratai között kotorásznak. Bekövetkezett tehát a teljesen egyértelmű „bukta”, a rosszabbik fajtából való, mert a célszemély nem szólt senkinek arról, amit tapasztalt.
Szövegközi kép 2 Amikor a titkosszolgálatok konspirált behatolási akciót szerveznek, főleg magánlakások esetében, többnyire egy bázislakást is létesítenek, lehetőleg a közvetlen közelségben. Itt várják ki az alkalmas pillanatot, amikor észrevétlenül átosonhatnak a céllakásba és végrehajthatják a feladatot, úgy, hogy távozásukkor semmi nyoma nem maradhat az ottlétüknek. Az akció kezdetén a behatoló brigád parancsnokának legvégső utasítása a bázislakásban általában a következő volt: igazolványokat, bérleteket, egyéb iratokat és a cigarettát a zsebekből kirakni, kakilást és pisilést (utóbbiakat többnyire másként kifejezve) elvégezni. Ha ez megtörtént volna az említett behatoláskor, akkor legalább nincs a WC használat és a cigaretta hamu nyoma. Ez pedig a konspirációs fegyelem hiányára enged következtetni. (Talán vannak, akik emlékeznek még arra a több mint tíz évvel ezelőtti esetre, amikor egy szélsőjobboldalinak tartott rendezvényen a kiküldött nemzetbiztonsági megfigyelő elvesztette a szolgálati igazolványát!) 

A még nagyobb „bukta” 

Megközelítően tíz évvel ezelőtt, egy őszi hazaköltözés után, azt tapasztalta a „-9” fedőnevű célszemély, hogy távollétében „megbolondult” a vezetékes telefonja. Nagyon gyakran nem adott vonalat, máskor tárcsázás nélkül is foglaltat jelzett, vagy éppenséggel a kagylót felemelve egy idegen telefonbeszélgetés közepében találta magát. Azt nagyon jól tudta, hogy ezek a telefonlehallgatás jelei nem lehetnek. A telefonlehallgatásnak ugyanis semmi észrevehető jele nem lehetett, ha azt szakszerűen a szolgálat hajtotta és hajtja végre. A recsegés, sípolás, szuszogás stb. mind téves hiedelem. Ebben az esetben azonnal másra, többre, helyiséglehallgatásra gondolt a célszemély. Olyanra, amit a lakásába telepítettek és a telefonvonal segítségével kötöttek össze – egy úgynevezett „szabad érpár” felhasználásával – a lehallgató központtal. 1990 előtt ezt a módszert vezetékes, vagy vonalas 3/e rendszabályként emlegették a szolgálatoknál. Tudta azonban, hogy ilyenkor várni kell és nem azonnal lecsapni az elkövetett hibára, mert az idő neki dolgozik. Addig csak hallgatózzanak a kíváncsiskodók. Nem volt titkolni valója. Amikor pedig megérkezett az első telefonszámla, azon a szokásosnak a többszöröse volt a befizetendő összeg. Ekkor a tettek mezejére lépett. 

Igényelt a szolgáltatótól a kritikus időszakra egy híváslistát. Azonnal kiderült, hogy azon jóval több az ismeretlen telefonszám, mint az általa hívott. Következhetett a hiba bejelentése a szolgáltatóhoz. Az állambiztonsági időkben ki volt dolgozva egy olyan rendszer, hogy ilyen esetekben a szolgáltató megbízható és a konspiratív munkába bevonható szakembereivel a szakszolgálati tisztek is a helyszínre mentek. Ezt kívánta a telepített operatív technika konspirációs védelme. 


Hamarosan meg is jelent egy négy főből álló brigád, ketten a szolgáltató munkaruhájában, ketten civilben. A céges ruhában levők lementek az alagsorba, magukkal hívták a célszemélyt is. A civil ruhások a lakásban a telefonkészülékkel babráltak, majd az épületen kívüli, ún. „nagy elosztó” szekrényben csináltak valamit. A vizsgálati jelentés szerint a házon belüli elosztón a „zár nem biztonsági, vizsgálat során a szekrény nyitva, csatorna nincs bandázsolva”. Az épületen kívüli elosztóban azonban megtalálták a többletszámlázás okát, mert ott a célszemély telefonvonalára „jogtalan acetát bekötve”. A végső megállapítás: „leadva zárcserére, megszüntetve az illegális használat, csatorna bandázsolva”. Az illegális használat megszüntetésénél a célszemély nem volt jelen, mert ő az alagsorban levőkkel a nyitva levő kis elosztószekrénynél szörnyülködtek a slendriánságot látva. A vizsgálat és a műszaki beavatkozás után a célszemély telefonja a továbbiakban normálisan működött és ígéretet kapott arra, hogy a túlszámlázást a következő számláin jóváírják.

A célszemélynek azonban gyanús volt ez az egész történet. Régi ismerősein keresztül eljutott egy olyan telefonműszerészhez, aki bedolgozóként vállalt munkát a fent említett szolgáltatónál. Megkérte, hogy nézzen szét a nagy elosztóban az épületen kívül, mi ott a helyzet. Ez meg is történt. A szakember megállapította, és írásba is foglalta, hogy „a nagy elosztó két biztonsági zárral ellátva, zárva. A nagy elosztóban (a célszemély vonalának csatlakozásánál) dupla acetát… jogtalanul.” Meg is mutatta ezt a célszemélynek. Egy úgynevezett „szabad érpár” (az egyik „acetát”) valóban rá volt kötve még akkor is a célszemély telefonvonalának csatlakozójára. A „jogtalan” szabad érpár pedig ment be a kábelcsatornába a többi sok-sok vezetékkel együtt. A célszemély megkérdezte a műszerészt, hogy az hová megy? Erre az nagy zavarában csak annyit mondott, hogy ő azt nem tudhatja. De a célszemély tudta. Az a szabad érpár, bizony különböző központokon át bement a nemzetbiztonsági szakszolgálat géptermébe. Vitte a „hanganyagot” a célszemély nappalijából. 

Mi okozta a galibát a telefonnal? A műszerész ezt is megmutatta. Amikor rákapcsolódtak a célszemély telefonvonalára a lakóház melletti nagy elosztóban, a szűk kis helyen elég volt, hogy egyetlen szál vékony drót kilógjon a sorból és hozzáérjen a szomszédos kapcsoláshoz és már elő is állt a zűrzavar. Amikor tehát a „vegyes” brigád az írta a vizsgálati lapra, hogy „megszüntetve az illegális használat”, hazudtak. A nagy elosztó szekrényben nem szüntettek meg semmit, csak rendbe tették a csatlakozást, megszüntették az áthallást okozó érintkezést. 

Néhány nap múlva az első vizsgálat dokumentumaival a célszemély felkereste a telefontársaságot, mint az iménti ügy sértettje és károsultja. Azt tudakolta, hogy az ügyben mely hatóságnál kell feljelentést tennie ismeretlen elkövető ellen, aki őt megkárosította. Amikor utánanéztek az ügynek, s kiderült, hogy kiről s miről van szó, elég nagy zavar támadt, majd végül közölték, hogy nem kell az ügyfélnek semmit tenni, hiszen a társaság ilyen esetekben hivatalból eljár és tesz feljelentést. Persze, hogy nem tettek feljelentést. Tudták nagyon jól, hogy a tényleges „jogtalan” rácsatlakozó ellen nem tehetnek feljelentést. 

Ezt a még nagyobb „buktát” is a silány, figyelmetlen munkavégzés idézte elő. Ettől kezdve a célszemély békességben együtt élt a lehallgató-berendezéssel. Néha üzent egyet-egyet a lehallgatóinak, ami szóban elhangozhatott, de a papír belepirulna. Így volt egészen addig, amíg a lakást el nem adta és el nem költözött. Egy nagyon fontos haszna azért volt a történetből. Ettől kezdve hivatalos igazolása, bizonyítéka volt arra, hogy a jelzett időben a telefonvonalára „jogtalanul” rákapcsolódtak. 

A „Kullancs úr” 

Valamikor az évezred elején bukkant fel az ismeretlenség homályából az a férfi, akit a célszemély a későbbiekben csak „Kullancs úr”-ként emlegetett. Azt a látszatot igyekezett magáról kelteni, hogy ő keresztény is és nemzeti is. Meg is járta az úgynevezett jobboldali pártok többségét, meg azt is, amelyik igyekezett azzá változni. Kenyérkereső foglalkozásáról hol igazat mondott, hol hazudott egy hatalmasat. Rátapadt a célszemélyre már-már tolakodó erőszakossággal. Visszatérően a befolyásos kapcsolataival, pl. államtitkárokkal, hencegett. Minden lehetőséget megragadott, hogy a célszeméllyel találkozhasson. Kitalált valamit, hogy miért, aztán ha találkoztak, a beígért téma néha szóba sem jött, viszont szondázta a célszemély politikai nézeteit, egy-egy aktuálpolitikai kérdésben a véleményét. Egy idő után ő is megpróbálta belerángatni a célszemélyt különféle fontos és bizalmas tényfeltáró feladatokba, persze mindig sikertelenül. A kudarcok miatt soha nem csüggedt el. Újra és újra próbálkozott. 2010 után közölte, hogy létrehoznak egy speciális csoportot, egészen különleges és politikailag kényes esetek feltárására, amiben fontos szerepet szánnának a célszemélynek is. Ekkor még a honorárium lehetőségét is felvillantotta. 

A korábbi próbálkozások és szélhámoskodások tapasztalataiból okulva a célszemély most is azonnal észrevette a csapdát. Megkérdezte: „Politikusi szinten ki tud erről a műveletről?” A válasz sokat sejtető volt, megfelelően fontoskodó és konspiráló arckifejezés kíséretében: „Nagyon magas szinten tudnak róla és hagyták jóvá”. De a célszemélynek ez nem volt elég: „Konkrétumot mondjál. Ha megmondod, hogy ki a jóváhagyó főnök, benne vagyok.” Erre, olyan kifejezéssel, mint aki most nagy titkot árul el kimondta: „A miniszterelnök úr!” Majd kezdeti boldogság ült ki az arcára, amikor a célszemély közölte: „Rendben, ha így áll a dolog, akkor benne vagyok, de csak akkor, ha hozol egy írásbeli megbízást a miniszterelnök úrtól, a nevemre kiállítva, aláírva, lepecsételve, hogy konkrétan milyen feladat végrehajtásával bíz meg. Ha ezt a megbízást kézhez vettem, tárgyalhatunk, ha nem, az egész tárgytalan.” Hamarosan „Kullancs úr” az órájára nézett és el kellett sietnie. Olyannyira sürgős és sok dolga akadt, hogy igen hosszú ideig nem is jelentkezett. Több mint egy év, talán még kettő is letelt, nem is hallatott magáról. 
Szövegközi kép 32016 őszén, inkább tél elején, váratlanul ismét jelentkezett. Közölte, hogy ő és egy nagyon fontos ember – akit mellesleg a célszemély futólag szintén ismert – találkozni akarnak vele és valami nagyon jelentős dolgot megbeszélni. Tudta, hogy lesz egy nyilvános rendezvény, ezért azt mondta, hogy a nagyon fontos ember oda várja mindkettőjüket. A célszemély a hívás nélkül is elment volna a rendezvényre, így hát ott találkoztak. Majd egy alkalmas pillanatban odasomfordáltak az igen fontos emberhez, aki szívélyesen köszöntötte ugyan őket, de hamar kiderült, hogy nem volt semmi megbeszélve s nincs is mit megbeszélni. Amikor pedig a „Kullancs úr” elkezdett handabandázni valami visszaélések lehetőségéről, láthatóan az egészből nem értett semmit. 
Ez volt „Kullancs úr” utolsó dobása. A célszemély tudta, hogy bizonyos körülmények között az új lakásából a vezetékes telefonról miként lehet üzenni a titkosszolgálatnak. Másnap az első dolga volt a kínos történet lezárása. Üzenete a következő volt: „Figyeljetek elvtársak vagy macskajancsik! Ha ezt a félhülyét, akit újból és újból rám küldtök, véglegesen le nem szeditek rólam, kitálalom a sajtónak a legutóbbi elszólását és lebukását bizonyítékokkal. Ha el akarjátok kerülni a botrányt, tegyétek, amit mondtam!” Annak ellenére, hogy az elváláskor szóba került egy újabb közeli találkozás lehetősége, „Kullancs úr” úgy eltűnt, mint a szürke szamár a ködben. Ennek már lassan fél éve lesz. Volt ennek az üzenetnek még egy hozadéka. Ez az üzenet csak akkor ért célba, ha a célszemély telefonját lehallgatták. Márpedig a jelek szerint az üzenet célba ért. Tehát a telefont bizony lehallgatták. Folyt tehát továbbra is a célszemély megfigyelése. Az utolsó csepp Az lett volna a természetes és elvárható, hogy „Kullancs úr” lebukása után a titkosszolgálat egy kicsit, legalább egy időre visszafogja magát a „Mínusz kilences” fedőnevű célszeméllyel kapcsolatban. Főleg azt követően, hogy jóval több, mint egy évtizedes megfigyelés-ellenőrizgetés után sem tudtak a célszemélyről semmi terhelő adatot összekaparni. De nem ezt történt. Továbbra is folyt a konspiratív megfigyelése, amit a következő eset is bizonyít. 

2017 húsvétját megelőző héten a célszemély címére is egyre-másra érkeztek az ilyenkor szokásos üdvözlőlapok, levelek. Sőt érkezett egy igen különleges levél is. Ez is egy húsvéti üdvözlőlap volt borítékban, de a Magyar Posta által átlátszó nejlon tasakba csomagolva. Mellékelve volt benne egy kis levélke is a következő szöveggel: „Tájékoztatjuk, hogy küldeménye a postai folyamatok során sajnálatos módon megsérült”, majd olvasható volt a szokásos elnézéskérés. A papír borítékra a posta kívülről rábélyegezte, hogy „levélszekrényből”. 

Induljunk ki ebből az utóbbi rábélyegzésből, ami egy szemenszedett hazugság. Ez a levél soha nem látott sem kívülről, még inkább nem belülről postai levélszekrényt. A feladó személyesen adta át a postai tisztviselőnek, aki ott mindjárt le is bélyegezte a Budapest 148. számú postahivatalban az Örs vezér terén. Ezt a bélyegzés is bizonyítja. Mellesleg, ha a postai levélszekrényben sérült volna a levél, akkor sem vitték volna az Örs vezér térre lebélyegezni. 

Érdemes sorra venni, hogy a „postai folyamatok során” milyen sérüléseket szenvedhet el egy ilyen levél: 
1./ Gyűrődhet, vagy szakadhat. Ezek egyike sem jöhet szóba az adott levél esetében. A boríték olyan állapotban van, mint amikor kihozták a boltból. Egy aprócska gyűrődés, egy parányi karcolás sincs rajta. 
2./ Előfordulgat, hogy a levél a postai levélszekrényben, vagy annak ürítésekor, esetleg a szállításkor piszkolódik, pl. sáros földre esik, rálépnek véletlenül stb. Ezen a levélen azonban nagyítóval sem lehet a legapróbb szennyeződést sem találni. 
3./ Végül a levél elázhat, vagy más módon nedvesség érheti, ami rongálhatja a borítékot, leginkább a címzést és a feladó feltüntetését, amely ezen a levéllel is tintával - golyóstollal – íródott. De ezen a levélen a vízzel való érintkezésnek a legcsekélyebb nyoma sincs, a borítékon a tintával írt írások kifogástalanok. 

Mi indokolta akkor ennek a levélnek a sérültté nyilvánítását? Az, hogy a boríték nyitva van, a leragasztás már nem fogja és a ragasztási felület külső oldalán elszíneződések látszanak. Aki látott már olyan levelet, amelyet a titkosszolgálatok postai küldeményeket – pl. leveleket – ellenőrző részlege hibásan bontott, az bizony felismeri azonnal, hogy ebben az esetben is ez történt, semmi más, csak ez történhetett. Jelen sorok írója évtizedeken át végzett kémelhárítóként operatív feldolgozó munkát és rendszeresen alkalmazták a levelek ellenőrzést, amit akkor „K”-ellenőrzésként emlegettek. Határozottan állíthatom, hogy a szóban forgó levél nem a „postai folyamatokban” sérült meg, hanem a titkosszolgálati bontás alkalmával. Az régen is gyakorlat volt, s úgy tűnik ma is az, hogy a posta az ilyen hibákat magára vállalja. 

Fölülmúlhatatlan baklövést követtek el a titkosszolgálatok. De nem elsősorban azzal, hogy a bontást elhibázták. Előfordult ilyen régen is, lám még mostanság is. A sokkal nagyobb hiba az volt, ahogyan a szolgálatok, a szakszolgálat is, de főleg az ellenőrzést elrendelő szolgálat, vagyis a célszemélyt megfigyelő szolgálat, ezt az elhibázott helyzetet kezelték. A lényeget tekintve az történt, hogy a postai nejlon tasakban a célszemély rendelkezésére bocsájtottak egy megdönthetetlen bizonyítékot arról, hogy még 2017 áprilisában is megfigyelés alatt állt. Saját maguk dekonspirálták a célszemély felé a régi elnevezés szerinti operatív feldolgozó munkát. Orbitális dilettantizmus. Ez bizony már fölülmúlhatatlan ostobaság. 

Mi lett volna a szolgálatok szempontjából hasznos és szakszerű megoldás? Mivel a titkosszolgálati munka konspirációs biztonsága mindennél fontosabb, ezt a levelet bizony el kellett volna kobozni. Nem tovább engedni. Főleg, hogy nem is valami fontos küldeményről volt szó. Ennek az eltűnését valószínűleg senki nem reklamálta volna, ám ha mégis, na, akkor lehet hivatkozni arra, hogy a „postai folyamatok során” sajnos a küldemény elveszett. Hány, de hány példa van arra, hogy a postai kézbesítő nem megfelelő címre dobja be a levelet. Ezeknek a leveleknek a többsége nem jut el a címzetthez, sem vissza a postára, hanem a szemétbe. De egy egészen szélsőséges példát is említhetek, amelyet annak idején az újságok is megírtak. Volt a fővárosban egy postai kézbesítő, aki a napi munkája során, ha elfáradt, a még nála levő és kézbesítendő leveleket beledobta a szennycsatornába. Talán vannak, akik még emlékeznek erre az estre. Bármit ki lehetett volna és ki kellett volna találni, bár meggyőződésem, hogy egy meg nem érkezett húsvéti üdvözlet ügyében senki sem reklamált volna. 

A jelenlegi titkosszolgálatok – kettő is érintett az ügyben – bizony belerondítottak a saját munkájukba. A legszomorúbb az lenne, ha még mindig nem jöttek volna rá a hibájukra. Egyáltalán nem túlzok, ha most azt mondom, hogy régen, a diktatúrában, ilyen baklövést követően kivágták a szolgálatoktól azokat, akik érintettek voltak, de még a vezetőiket is, csupán azért, mert nyilvánvalóvá vált, hogy nem oda valók. Persze akkor diktatúra volt és nem demokrácia, viszont az előbbi példákat figyelembe véve nyilvánvalóan magasabb színvonalú titkosszolgálati munka is folyt. 

Történetünkben remélhetőleg ez az eset volt az utolsó csepp a pohárban. Vagy ki tudja?
 
Tiszteletteljes elköszönő 

A fentiekből egyértelműen kitűnik, hogy a konkrét esetben olyan konspiratívnak tervezett megfigyelésről volt szó, amely már egy évtizednél is jóval több ideje folyik. Mindezt a célszemély birtokában levő dokumentumok bizonyítják. Ennek a titkosnak szánt ellenőrzésnek az intenzitása lehetett persze változó és a belső politikai hatalmi struktúrától is függő. Az viszont tény, hogy olyan célszemélyről van szó, aki a rendszerváltozás utáni szinte valamennyi politikai rezsim szemében szálka lehetett, vagy azzá tették. 

Bármennyire próbálná valaki menteni a menthetetlent, ez a történet azoknak az 1990 utáni nemzetbiztonsági szolgálatoknak a szégyene, amelyek az ügyben, így vagy úgy, de eljártak, közreműködtek. Ha ennyi idő alatt nem sikerült tisztázni, hogy a célszemély kém-e, terrorista-e, netán szervezkedő az alkotmányos rend erőszakos vagy bármilyen megdöntésére, vagy más egyéb, pl. szervezett bűnöző, akkor bizony be kellene látni, hogy ezek egyike sem állja meg a helyét. Szakmai szégyen s különben is gyalázat, hogy az adófizető állampolgárok pénzén olyan konspiratív munkán szórakoznak, szerencsétlenkednek, amelynek semmiféle haszna, értelme nincs. Hacsak nem valakinek, vagy valakiknek a személyes bosszújáról van szó. Közpénzt azonban erre se költsenek, fecséreljenek. Erre nem ad felhatalmazást a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvény! 

A továbbiakban jobban tennék, ha inkább azt a rengeteg ellenséges Soros-ügynököt hajkurásznák, akiket mostanában feltételeznek, migránsoknak leplezett terroristák nyomát ütögetnék bottal, vagy amihez bizonyítottan értenek, besegítenének a politikusok karaktergyilkolászásaiba. Eközben a magát azért továbbra is „Mínusz kilences”-nek tartó célszemély köszöni szépen, de elég jól van, s jókat derül a vicces nemzetbiztonsági produkciókon. Van belőlük bőségesen. 
Bálint László 

(Bálint László [1940, Kistelek] ny. kémelhárító alezredes. 1969-től a BRFK állambiztonsági állományában szolgált, majd 1986-tól a BM III/II. Csoportfőnökségén, 1990 és 1995 között pedig a Nemzetbiztonsági Hivatalnál.)

/Forrás: https://kuruc.info/r/6/172542/ 2017.05.08./*B.Kiss-Tóth László