B.Kiss-Tóth László: (ÉN,) APÁM ÉS A FORRADALOM


Apám emlékezetére:


A forradalom előtti zalalövői- és környékbeli közállapotok

A Nyugat-zalai Dombvidék lankái közt megbúvó, római kori Salla városa romjaira épült, alig több mint, másfél ezres lélekszámú kis településen: Zalalövőn, annak az enyhén ködös őszi napnak a reggelén is úgy indult útjára az Élet, mint bármely más dologtevő napnak a reggelén. Magyarország német 'megszállása' alóli felszabadításunk után, az itt maradt szovjet katonai-politikai tisztek hivatalos politikai-gazdasági-közigazgatási  'gyámkodásával', a hazai nemzetáruló helytartók által fenntartott és működtetett bolseviki uralomnak az alig több mint, egy évtizede sem megváltást, hanem inkább kínt, keservet hozott a község lakossága számára.
A völgyben össze-vissza kanyargó, berekfákkal, kecskerágitó és fűzfabokrokkal szegélyezett Zala folyónak Lövőtől Egerszegig húzódó 25 km-es szakasza az eltelt évtized szocialista deform-vívmányainak köszönhetően, a (valaha teljes üzemmel működő, ám a nagyüzemi fejlesztés miatt minden második!) hatóságilag kibeleztetett és enyészetre ítélt vízimalmaival, a szomorú valóság lenyomataként inkább a középkori romantikus tájképfestők ecsetei alá kívánkozott volna. A települést a szélrózsa minden irányából kettészelő  közút- és vasúti vonalakat (talán a határközelség  miatt is,) a 30-as - 40-es évek fejlettségi szintjére fejlesztették vissza és azon a szinten csaknem egy fél  évszázadnyi időre meg is rekedt...
Minden bizonnyal nagyon is jól tudták a marxista-leninista-sztálinista-rákosista demagóg eszmerendszert  ránk erőltetők, hogyha már kenyeret úgysem tudnak adni a népnek, a sátáni hatalmuk megtartása érdekében, ha szükséges, még kényszerítő eszközökhöz is kénytelenek lesznek nyúlni: gúzsba kötve pedig az éhes magyar parasztság és kiszolgáltatott munkásság úgysem tud(na) ugrálni... A népbolondító demokráciának (az évekig tartó háborús állapotok után fellélegezve, reménykedve, hittel-és bizalommal-telten,) talán csak a hajnala volt szép, szívet szorongató és emberközpontú, később azonban mindinkább megcsontosodott, megszarusodott az alkalmazott marxista-leninista-sztálinista-rákosista ideológiájú eszme,
miközben, (ki)irtották a másképpen gondolkodóknak szinte  még az írmagját is!
Mint az ország más vidékein bárhol, itt is a környék adókkal agyonvágott kisiparosait a KTSZ-ekbe, kiskereskedőit a Földműves-szövetkezetbe, a 4-5 holdas parasztokat a szovjet típusú TSZCS-k valamelyikébe hajtották be. Az  uradalmi cselédek az Erdőgazdaságban vagy az Állami Gazdaság mezőgazdasági üzemrészében kaptak testhezálló munkát. A kulákoknak-kikiáltottaknak, mint osztályidegeneknek, a néphatalom ellenségeinek, még lehetőségük sem igen volt! Őket gyorsított bírósági eljárással Kistarcsára vagy a Nagy-Alföldre deportálták,  vagy egyszerűen anélkül: lefüggönyözött fekete Pobedával nemegyszer éjszakai elszállítással vonták ki a forgalomból...  A község alul-iskolázott aljanépe gátlástalanabbjainak -mondhatni, hogy söpredékének(!) is a legaljasabbjai közül kerültek kiválogatásra a néphatalom fegyveres vagy ideológiai őrzői, ahol aztán különféle pártmunkási szerepkörben vagy államigazgatási,-közigazgatási,-rendvédelmi,-stb. egységeknél nyalhatták ki a Nagy Szovjet Testvér (nemegyszer kihelyezett) helytartóinak a... húsosfazekát!
A már több évtizede lakossági közmegelégedésre és érdekében működő Hangya Szövetkezet minden ingóságára, ingatlanára és egyéb eszközeire rátelepedett  Földműves szövetkezet nemsokára csaknem kétszer annyi köpködőt, talponállót és nívótlan kocsmát üzemeltetett, mint ahány vegyesboltot: Hadd tudja meg itten az ország-világ minden büdös parasztja, hogy éjszakákba nyúló tivornyáival, mostanában hogyan múlatja becsületes mindennapjait a cselédsorból kivetkezett Cseléd Úr!
Zalalövőn és a közigazgatásilag (tanácsilag) társközségnek minősített településeken, Zalalövő közvetlen vonzáskörzetében alig akadt olyan család, ahonnan a biztos megélhetés reményében 1-2 családtag kényszerűségből ne a felsorolt szocialista üzem valamelyikében, állandó munkahelyi fenyegetettségben, bérrabszolgaként kereste volna meg az egész család részére a Rákosi pajtás(ék) által biztosított kenyérrevalót. A megélhetési nehézségeket még tovább fokozta a szemfényvesztően szovjet exportra-termelésnek nevezett hadisarcra-termelés, a dolgozókból kikényszerített békekölcsönjegyzés, az áruhiány miatti fejkvóta - és jegyrendszer, a legyőzhetetlen béketábort segítő, tervutasításos vagy valamelyik pártkongresszus tiszteletére kötelezően megtett felajánlások, a napi egynegyed  munkaegységgel történt négyforintos munkaegység elszámolások, a szégyentáblára-kerülés és a nép ellenségévé-bélyegzés rémképe, valamint a mesterségesen gerjesztett sztahanovista-szocialista embertípus eszményképének megdicsőítéséből fakadó, de kényszerűségből eltitkolt utálat. Talán szükségszerű következménye volt, hogy csonkahazánk legtöbb polgárának már nagyon is kezdett elege lenni ennek a fojtogató politikai-gazdasági légkörnek az elviseléséből?

A pesti forradalom szelleme
Annak a bizonyos enyhén ködös őszi napnak a reggelén is úgy indult útjára az Élet, mint bármely más dologtevő napnak a reggelén. És mégis, mintha teljesen más lett volna: a felszakadozó ködfoltokkal együtt, mintha a kis községre rátelepedett évtizedes posványság is kezdett volna felszakadozni, mintha a moszkovita-szocialista eszmerendszer szellemiségével szemben kezdene felszínre törni valami öntudatra-ébredés, és a megtorlástól való félelemből mintha az igazi felszabadultság mámorító illata lengené be a tájat... Az emberek szinte érezték, azt érezték, hogy: itt még ma valaminek történnie kell!
A településen és közigazgatási társközségeiben, alig volt másnak rádiója, mint néhány naplopó elftársnak.  De a rádiók is, meg az elftársak is ugyanúgy hazudtak reggel is, este is és napközben is, ezért tőlük sok mindent nem lehetett megtudni.  A köznép közé nemegyszer ellentmondó hírek érkeztek, és  szóbeszéd útján kerültek továbbításra.  A vasutasok azonban hitelesebb, valóságosabb tartalmú híreket hoztak Pestről: tüntettek az egyetemisták; az ávósok belelőttek a tüntető tömegbe; a főváros több pontján fegyveres harcok robbantak ki; egyes helyeken a felbőszült lakosság lincselni kezdi a szadista ávósokat; ledöntötték a szovjet elnyomást megtestesítő, annyira utált Sztálin generalisszimusz bronzszobrát; felkelők ostromolják a Pártszékházat és a Rádiót; börtönökből szabadítják ki a politikai foglyokat; munkagépekkel keresik a kazamata-börtönöket, a savas kádat és az emberhúsdarálót; Nagy Imre felhívást intézett a magyar néphez; a katonaság végre a felkelők mellé állt; egyszóval kitört a forradalom... Éljen a Forradalom!

Családunk nyomorának tíz esztendeje
A történetem jobb megértése érdekében, érdekességeként mesélem el az előzményeket:
A valaha erős fizikumban lévő apám '46. késő őszén, csontig lesoványodva, lerongyolódva, agyonfagyott ízületekkel az elsők között térhetett haza fűtetlen marhavagonban Szibériából, az erdőirtásra szakosodott hadifogolytáborból. A vonat csak Egerszegig hozta, onnan majd' kétnapi vánszorgással tette meg a húsz kilométernyi utat lakóhelyéig, a Zalalövővel határos Budafáig.  Hetekig, sőt talán hónapokig tartott, amíg (a három testvéremet meglehetősen mostoha körülmények között, a szomszédok segítségével és a Jóisten akaratából évekig egyedül nevelő) anyám odaadó gondoskodása folytán annyira erőre tudott kapni, hogy a ház körüli teendőket  képes volt elvégezni. 
Hazatérte után majdnem másfél évig tuskóásásból próbálta meg eltartani a családját, majd a zalalövői Állami Gazdaságban, a kovács szakmájában sikerült elhelyezkednie. Jelentkezésekor a zsidó származású párttitkár kérdőre vonta, hogy miért ment el katonának, miért nem tagadta meg a katonai szolgálatot, majd tájékoztatta a vele szembeni elvárásaikról. ...aztán a munkába állása után két bizakodó hónap elteltével én is a kinti világra kikívánkoztam és időnap előtt néhány nappal  bábaasszony segített a világra.

Keserűen emlékszem vissza a legelső, falovacskás, gyorstüzelő-nadrágos Rákosi-korszakbeli családi epizódra: Mint általában az eladósorban lévő falubeli lányok, az én idősebbik nővérem is mielőbb férjhez szeretett volna menni az udvarlójához. Faluhelyen, akármilyen nagy is volt a nyomor, bármennyire is kikezdte a családot a nélkülözés, mégis tisztességes volt a szegénység és az esküvőt egy jó kis lakodalom nélkül el sem tudták volna képzelni. Erre a nevezetes eseményre szinte a fél falu és az egész rokonság hivatalos volt. Apám is úgy döntött, hogy a lehetőségeihez mérten kitesz magáért: A környező falvakban is hónapokig témát adó családi eseményre  akár feketén is, de levágja a hónapok óta alig-alig hízó egy szem malackánkat, és végre mi is csaphatunk egy nagy eszem-iszomot, dinom-dánomot, annál is inkább, mert  hús évek óta csak a jelesebb ünnepek alkalmával kerül(hetet)t az asztalunkra. Mint bárhol máshol az országban, a mi kis falunkban Budafán is volt egy-két olyan lelketlen (gaz)ember, akiknek azért nem volt lelkük, mert egy óvatlan pillanatukban 'húsz fillérért', előnyökért, esetenkénti hatósági félrenézésekért eladták az ördögnek. A feketén vágás akármilyen sutyiban is ment végbe az ólban és a  hátsó fészerben, néhány óra múlva megjelent nálunk a párttitkár elftárs két egyenruhás, lószartipró fakabáttal, és legnagyobb szerencsétlenségünkre a már feldarabolás alatt álló malackánkat elkobozták, és még aznap délelőtt, apámat és a bölléreskedő szomszéd bácsit a rendőrségen kihallgatták. Hogy a két nap múlva tartandó lakodalmunkon szégyen ne érje a házunk táját és az idő rövidsége miatt a távolabbi vidéki rokonaink meghívását már úgysem lehetett visszamondania, a tizenhét tojó tyúkunkat voltunk kénytelenek levágni.
...S hogy ürömünk még teljesebbé váljon, apámra az egerszegi járásbíróságon háromezer forint
mellékbüntetéssel nyolc hónap felfüggesztett börtönbüntetést sóztak. A böllér csak(!) háromezer Ft pénzbüntetést kapott, amelyet apám, a  tisztességéből fakadóan, több év alatt részletekben és kovácsmunkával törlesztgetett... Ekkor apámat a munkahelyéről még nem bocsájtották el, a körülményeket mérlegelve egy fegyelmivel megúszta...
Ilyen előzmények után apám nagyon is örült a forradalomnak. Tiszta szívéből kívánta a népnyúzó rezsim rendszerének a bukását, ...azonban az addigi (leginkább keserű) tapasztalatai miatt  hitt is, meg nem is hitt a győzelemben.


A dolgozó magyar nép a dicsőséges Szovjet Hadsereg iránt érzett háláját visszavonta
Még a  háborús csapatmozgások idejéből, a faluvégi erdőszéli árokban gazdátlan elhagyatottságában rámaradt, kissé már rozsdásodásnak indult katonabiciklijével szokott kerekezni apám, a hétnek mind a hat munkanapján, a három kilométerre lévő munkahelyére. Mint annyi másik dologtevő ember, ő is munkába indult annak az októbervégi enyhén-ködös őszi napnak a reggelén. Aznapra is rengeteg tennivalója akadt: lóekéhez ekevasakat  kellett éleznie az őszi mélyszántáshoz, mert a zalai dimbes-dombos szántóföldek szántására a körmöstraktor mindenhol  nem volt alkalmas, azon kívül a volt urasági hintó kerekeit is meg kellett abroncsozni, a volt-urasági lovakat is meg kellett patkolni, hogy az agronómus elftárs ki tudjon kocsikázni a titokban imádott Juliskájához.
Amikor a kovácsműhelyhez ért, két állami gazdasági dolgozó már toporogva várta a munkába érkező apámat, hogy nagykalapácsokat, feszítővasakat kérjenek tőle. Munkahelyeken szokás kölcsön kérni- kölcsön adni szerszámokat  bizonyos javítások elvégzésére. Apám sem kérdezte tőlük, hogy minek kellenek, csak annyit mondott, hogy: - Gyerekek ott van, vigyétek, de ha végeztetek, akkor hozzátok vissza...
   
Teltek-múltak a percek és lassan megindult útjára az Élet. Mindenki a saját feladatával volt elfoglalva, mindenki tudta a dolgát, tette a dolgát, értette a dolgát. A közelből egész délelőtt kopácsolások, zuhogások, csattogások  hangját lehetett hallani, de órákig rá sem hederített senki, senki sem foglalkozott vele. Amikor (a '20-as-'30-as-'40-es években még Horthy-térnek nevezett, a demokráciánkban  azonban) a Szabadság-ra 'átkeresztelt' téren lévő katolikus templom déli harangszava ebédre invitálta a szocialista üzemek dolgozóit, valaki megvitte a hírt a gazdaság műhelyeibe, hogy  döntik a(z alig háromszáz méterre lévő ősvadgesztenyés ligetben lévő) szovjet hősi emlékművet. Bár ebédidő lévén, alig néhányan  mentek csak el étkezni az üzemi konyhára és apám sem állt neki az ütött-kopott kis lábaskájában hazulról vitt, előző napi ebéd maradékja elfogyasztásának, hanem  otthagyva csapot-papot mindnyájan futottak csodát látni a tett színhelyére. A Balaton-felvidéki vörösgránitból készült emlékmű előtt a törmelékek, szilánkok közé és porába hullt, nemrégiben még a kommunizmus felsőbbrendűségét hirdető önkényuralmi jelképnek: a vörös csillagnak a látványa mérhetetlen gyűlöletet fakasztott a közeli munkahelyekről és a környékbeli házakból összesereglett emberek között.  A bátrabbak az emlékműdöntőknek kezdtek el segédkezni és ennek köszönhetően nemsokára már a szürkésfehér márványtábla darabjai  is a porba hullottak a 'rajtuk lévő aranyló felirattal:" A dicsőséges, felszabadító Szovjet Hadsereg iránti tisztelete jeléül, hálából emeltette a dolgozó magyar nép. Azaz Zalalövő lakossága. Hiába, így múlik el egy korszak dicsősége!
Apám egy lépést sem tett sem azért, hogy döntsék, de azért sem hogy ne döntsék.  A nagyszerű esemény tétlen szemlélője volt csupán, ám szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. A jelenlévők kis csoportokba verődve éppen a forradalom történéseit tárgyalták, amikor valaki öblös hangján elkezdte énekelni a Himnuszt, majd a Szózatot, a tömeg vele énekelt és arra a rövid időre a kopácsolás is leállt. Volt egy fényképész, a szakmájában amolyan istenverése, aki leginkább a különféle helyzeteket, eseményeket-megörökítő mozzanatokat szokta  lencsevégre kapni és lám-lám, az egyiken az emlékmű égnek meredező csonkjai  felé fordulva, szélesre húzott szájjal éppen apám hahotázott. Lehet, hogy a mellette lévő munkatársa valami pikáns politikai viccet mesélt? Lehet, hogy nagyon élvezte apám a  nem mindennapi helyzetet és azon nevetett? Nem tudni.
Szinte pillanatok alatt eltelt az ebédidő, a  résztvevők szerteszét oszlottak, ment mindenki  vissza a munkahelyére, tovább tenni a dolgát. Mire a munkaidő délutáni órái is leteltek, a pörölyütések, zuhogások zaja is alábbhagyott, majd teljesen megszűnt. A munkából hazafelé igyekvő apámnak, amikor  néhány percre megállt a majdnem útjába eső emlékmű-romhalmaz előtt, bensőjét valamiféle nyugalmi érzés járta át: - Jó munkát végeztetek fiúk. Úgy látszik, a dolgozó magyar nép a dicsőséges Szovjet Hadsereg és a nagy Szovjetunió iránt érzett háláját visszavonta... Ha-ha-ha...

Én és a forradalom 
Az elkövetkezendő napokban, mint a filmszalagon, úgy peregtek az események. A TSZCS-ket feloszlatták, a kötelezően bevitt ingóvagyonokat (szekereket,talajművelő eszközöket, stb.) és az igavonó állatokat széthordták (mindenki a sajátját). Rákosi pajtás seggnyalói érezték a vesztüket, ezért elbújtak a 'föld alá' vagy köpönyeget fordítottak.  Az addigi ateista érzelmű és megnyilvánulású pedagógusok a templomba vitték a diákokat. A reggeli iskolakezdés előtt a Himnuszt, befejezéskor a Szózatot énekeltették velünk.  Az egyik óraközi szünetben 15 fillérért színes kivitelű, enyvezett hátú papír Kossuth-címert árultak. Egy napi kajapénzemen (2 Ft-on) annyit vettem, hogy az összes könyvemre, füzetemre, fatolltartómra tudtam ragasztani belőlük. 9 éves voltam, de kicsi szívem minden hír hallatán nagyokat dobbant. Úgy éreztem, hogy egy kicsit én is forradalmár, egy kicsit én is hős vagyok, ha nem is annyira, mint azok, akik a bolseviki zsarnokság ellen harcolnak. Mégis valami kimondhatatlan gyönyörűségtől dagadt a keblem. Napokig csak az zakatolt bennem, hogy: Ki-tört  a  for-ra-da-lom,  meg-szűnt  a  zsar-nok-ság,  fel-sza-ba-dult  Ma-gyar-or-szág(!)...

A forradalom leverése és a megtorlás
Talán Mindenszentek, talán Halottak napja lehetett, amikor délután kint játszottam az udvaron és Pest irányába néztem. Az ég alján néhány pillanatig egy jobb oldalára srégen eldőlt, ezüstösen fénylő, szikrázó keresztidomot láttam megjelenni. Rosszat sejtettem, de akkoriban senkinek nem mertem róla szólni, csak évek múlva anyámnak. (Attól féltem, ha elmesélem, képzelgőnek tartanak és kitalációval, hazudozással vádolnak meg.)
Ki gondolta volna még akkor, hogy Nagy Imre miniszterelnök 2-3 nap múlva kétségbeesetten fordul majd az ENSZ-hez, mert Kádár és Münnich elárulják a forradalmat, elárulják a nemzetet, visszahívják a már Szolnok felé járó, Pestről eltávozott szovjet csapatokat, ki gondolta akkor, hogy néhány nap múlva már a kormány sem lesz a helyén, hogy a megszállóink és a magyarországi kollaboránsok hajtóvadászatot indítanak a forradalmárok, és a nemzetőrök ellen és esztelenül, dühöngve mészárolják mindazokat, akik gyanúsak és még mozogni tudnak. Mintegy varázsütésre, rejtekhelyeikről a kommunisták mind előbújtak  és minden 'valamirevaló' városban és nagyobb községben a véres megtorlás vette kezdetét. A forradalom  leverése után a Nép bizalma és szabadságvágya félelembe, mélységes csalódásba és keserűségbe csapott át. Megindult a disszidáló emberáradat Nyugat felé a zöldhatáron keresztül. Voltak, akik tisztességből, voltak, akik némi ellenszolgáltatás fejében mutatták meg a helyes irányt vagy kísérték el őket a határig.  A fényképész is több alkalommal, távolról jött /főleg budapesti/ disszidens csoportokat segített a toronyiránt kb. 15 km-nyire lévő országhatáron át  Ausztriába.
Egyszer csak a fényképészt letartóztatták, lakásán házkutatást tartottak és a szovjet emlékmű ledöntésénél készült, már előhívott fotókat (és negatívjait is) a rendőrség mind egy szálig elkobozta. Akik felismerhetők voltak a fotókon, (legtöbbet munkahelyeikről) azokat mind begyűjtötték és kihallgatták. A  rendcsinálásra és megfélemlítésre kiküldött zalaegerszegi kihallgató tisztek nem tudták megemészteni azt, hogy a fotón jól láthatóan apám az emlékmű csonkjai felé fordulva mennyire  örült annak, hogy a német megszállás alól hazánkat felszabadító dicsőséges Szovjet Hadsereg elesett  hős katonáinak emlékére, az örökké hálás magyar nép által /fel/állított emlékművet  a 'fasiszta ellenforradalmárok' milyen lelkesedéssel verték széjjel. A pribékek apámat ököllel, gumibottal agyba-főbe verték, rugdosták és véresen- félholtan, mint egy rongycafatot, a rendőrőrs  udvari falának tövéhez kihajították.
Mi minderről nem tudtunk semmit. Egész este vártuk apámat, izgultunk, vajon hol lehet? Délután fél ötig tartott a munkaideje, elmúlt már 6 óra, ...7 óra, ...8 óra, ...9 óra, ...10 óra és még mindig nem érkezett haza. Zsúptetős boronaházunk kicsike ablakán valaki éjfél körül bezörgetett és suttogva beszólt a nagyon-nagyon aggódó anyámnak, hogy délután apámat több munkatársával együtt a munkahelyéről elvitték a rendőrök. És az a nagykabátjába beburkolódzott alak, amilyen hangtalanul jött, olyan hangtalanul el is osont az éjszaka sötétjében. A percek kétségbeesett óráknak tűntek, a rettegés és kétségbeesés lett úrrá rajtunk, és anyám zokogott, csak zokogott, nem tudta, nem értette, hogy miért  tartóztatták le apámat, mi volt ellene a vád, hiszen soha még a légynek sem szokott ártani? Amikor végre erőt tudott venni magán, a félelemtől remegő bátyámat és engem, még mindig sírással küszködve, megcsókolt, a dunyhával betakart bennünket,  és apám keresésére indult.
A dunyha alatt összekuporogva, könnyes szemekkel, félálomban, motyogva mondott imádságomban addig-addig kértem az összes szenteket, hogy hozzák vissza az apámat, míg végül a kialvatlanság miatti kimerüléstől elaludtam. Talán, másnap már nem is hasadt  a hajnal, az éjszakai sötétség után egyszerre pirkadat nélküli reggelre ébredtünk. Mellettem, a  másik ágyon apám hörgött, nyöszörgött, jajgatott, miközben anyám, apám borostás arcának kékeslila duzzanatairól langyos vizes-ruhával  törölgette le a megalvadt vagy odafagyott  vérfolyásokat, a felrepedt szája sarkát, szemhéját, huzigálta le testéről a cafrangokra szakadt, vértől-sártól mocskos ruházatát. Anyám több napon keresztül, talán hetekig ápolta, míg újra erőre kapott és munkaképes lett.  Betegsége idejére azonban táppénzt nem kapott, a munkaidejét nem igazolták és azt hitte, hogy egy munkahelyi fegyelmivel majd megússza...
Túlságosan korán örült azonban, mert a párttitkár elftárs javaslatára, utolsó megtorlásul még az egyik zimankós januári  napon, néhányukat hatalmas rúgással kirúgták a munkahelyükről. Gondoltuk, a mi családunk számára az '57-es esztendő is megpróbáltatásokkal kezdődik.
(Az Úr, azonban megsegített bennünket: néhány heti munkahelykeresés után, végül is sikerült apámnak Zalaegerszegen a szakmájában elhelyezkednie.)
(Az elejtett félinformációkból megtudtam, hogy a november végi dermesztő hidegben a rendőrségi épület falai mellett vérben fagyva talált rá anyám apámra és a törékeny asszony óriási erőfeszítés  árán szinte úgy vonszolta, húzta, cipelte végig a 3 km-es úton egészen hazáig. Ha többet akartam megtudni az eseményről, mindig azt a kitérő választ kaptam, hogy alig múltam el kilenc éves és én ezt még úgysem érthetem.)
Akik az emlékművet verték szét, azok a megtorlás elől még időben nyugatra menekültek és Kádár egerszegi vérbírósága a távollétükben ítélte el őket. A fényképész itthon maradt és teljes kitöltésű négy évet kapott. Apám szerencséje az volt, hogy nem jutott tudomásukra a forradalmat eláruló moszkovita pribékeknek, hogy nagyrészt az általa adott szerszámokkal verték szét az emlékművet, mert akkor minden bizonnyal egyhamar nem láthatta volna meg Isten napjának a világosságát...  Az egyik falumbeli osztálytársam édesapja azok között volt, akik kiengedték a politikai rabokat a zalaegerszegi börtönből. Amikor tudomására jutott, hogy ezért a tettéért őt is keresik, még a családjától sem tudott elbúcsúzni, sebtében úgy kellett elhagynia az országot.

...amikor a forradalmi helyzet már konszolidálódni látszott
Talán mondanom sem kell, amikor már konszolidálódni látszott a belpolitikai helyzet, az elftársak a szovjet hősi emlékművet is újjáépíttették. Talán még 'szebbre', mint volt azelőtt, hiszen a tetejéből kimagasló, éjjel-nappal világító vörös csillag már messziről hirdette a kommunizmus  újbóli diadalát, a felszabadítók soha el nem múló dicsőségét és a szovjet-magyar nép őszinte és felülmúlhatatlan barátságát.
Ha egy jóérzésű ember arra járt, az meg titokban köpött egyet(!)...

(Piszkozatban: Sé, 1999. 02. 15-16., átdolgozva: Sé, 2012. 11. 06-09.

*Zalalövő időközben a (visszaemlékezésemben említett,) közigazgatásilag társult községek bekebelezésével először nagyközséggé alakult át, majd 2000-ben kisvárosnak minősítették és mostanában az Őrség kapujának is nevezik.
*Említésre méltó, hogy a rendszerváltozás után a zalalövői Önkormányzat nem sokat teketóriázott. A gyalázatos szovjet hősi emlékműről az első adandó alkalommal eltávolíttatta a vörös csillagot és a megszálló bolsevista hadsereget dicsőítő márványtábla helyére másikat helyeztetett, azzal a nem túl sokat mondó felirattal, hogy:  A II. világháborúban elesett idegen országok katonáinak emlékére.
*B.Kiss-Tóth László 2019.11.05.